Ville Valo interjú – TOT Tour 2013

Az interjút Arne Luaith (Metal Trails) készítette Ville-vel a Tears On Tape turné hamburgi koncertje előtt 2013. 10. 06-án.

 

R: Sziasztok srácok! Ez itt a MetalTrails, ma ismét itt vagyunk a hamburgi Grosse Freiheitben, és abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy egy különleges vendég ül közöttünk. Üdvözöljük Mr. Ville Valo-t a finn love metal bandából, a HIM-ből.

V: Helló Mindenki! Jó újra itt lenni Hamburgban.
R: Német sört iszol?
V: Ó ez Beck’s Blue, alkoholmentes. A fellépés előtt nem iszom alkoholt.

R: Soha többet, vagy nem is ittál soha?
V: Hát régebben megittam néhány sört, de úgy tűnik, hogy az éneklés és a zenélés jobban megy, ha nem iszok. Mert túl könnyű túlzásba esni, iszol egyet… aztán még egyet… aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy 6 dobozzal is megittál minden koncert előtt. Amikor fiatalabbak voltunk, akkor jó móka volt így lerészegedni, de most már hosszabban is játszunk, meg próbálok egy kicsit egészségesebb is maradni. Ez segít! 🙂 Általában a koncert után bontok meg egy normál sört, és jobb, ha ez így is marad!
R: Akkor most már nincs meg ez a klasszikus SexDrugsRocknRoll stílus?
V: Ó hát nem tudom, hogy egyáltalán volt-e ilyen nálunk. Ez inkább a 70-es vagy 80-as években volt, úgyhogy mi lemaradtunk róla. 🙂 De igen, amikor először utaztunk, és láttunk új országokat fiatalabb korunkban, akkor nem turnéztunk ilyen sokat. Volt talán 10 koncertünk egy turné alatt, vagy ilyesmi. Szóval akkor egyszerűbb volt szórakozni, de most 28 fellépésünk volt csak Amerikában, aztán 4 nap pihenés, és már itt vagyunk. Úgyhogy ez így elég sűrű.
R: Az egész földet körbeutazzátok?
V: Igen, és így jól mennek a dolgok. Tudod, amikor a következő országba utazol, nem akarod elcseszni azt, amit igazából csinálsz, amiatt hogy túl sokat bulizol, vagy ilyenek. Szóval manapság visszafogottak vagyunk.
R: Nagy különbséget jelent számodra, ha itt játszol Németországban, vagy Finnországban vagy az Államokban?
V: Ezt még nem tudom, nagyon régóta nem turnéztunk Németországban, szóval nem tudom mi fog történni. Meglátjuk, mi lesz ma este. Meg egyébként minden város is egészen más, de itt a Grosse Freiheit-ben általában mindig jól érezzük magunkat. De meglátjuk. Minden éjszaka különleges és különböző, szóval nehéz, sőt lehetetlen lenne megmondani, hogy hol van a legjobb közönség vagy hol van mindig a legjobb koncert, mert ez attól függ, hogy az emberek mennyire szeretik vagy nem szeretik a zenénk. És tudod, sok dolog van, ami jól vagy rosszul sülhet el.
R: Láttam, hogy hosszú sor áll az épület előtt, már most jóval a kezdés előtt. Ez jó nem? És teltházas a koncert!
V: Ó igen, ez jól hangzik, és jól megy minden. De ez olyan dolog, amin jobb nem előtte rágódni. Előbb legyünk túl a koncerten, és akkor mondhatjuk: EZAZ! 🙂
R: Mindig érdekesnek találtam, hogy a HIM nagyon sikeres volt a populáris slágerlistákon is. Beszéltem már Mr. Lordi-val is például, ők 2006-ban kiadták az Eurovíziós dalukat, és akkor azok, akik még soha nem hallották a zenéjüket – nevezzük rocknak, metálnak vagy akárminek – elmentek az boltba és megvették az albumukat. És ott voltak hirtelen a slágerlistán. Ő azt mondta, hogy ez inkább magának a jelenségnek volt köszönhető, nem igazán a zenének, hanem inkább mondjuk úgy, hogy egy kulturális kifejeződésnek. Te mit gondolsz erről?
V: Ó hát ezt lehetetlen megmondani. Mi egy olyan országból jöttünk, ahol a Children of Bodom, a Caracas vagy a Cradle of Filth állhat a slágerlista élén, és mellette lehet Madonna a második, vagy akárki… Katy Perry a harmadik. Szóval olyan helyről jöttünk, ahol a hard rock zene nagy tiszteletnek örvend, így számunkra ez nem fura. De a rock ’n’ roll egy olyan műfaj, aminek minden 10. évben van egy nagy visszatérése. Mindig van egy Nirvana, vagy valamilyen banda, akik úgymond megváltoztatják az arculatát, vagy egy új utat mutatnak meg a keményebb rockzenében. És utána ismét leülepszik, az emberek egy percre izgatottak lesznek iránta, aztán visszatérnek pophoz és a technóhoz. 🙂
R: Azt hiszem, itt Németországban inkább a hiphop-ot vagy r’n’b-t hallgatnak, vagy ilyesmit. Ezek lehetnek nagyszerűek, bár én nem vagyok oda érte. De alig látni rock vagy metál zenét a német slágerlistákon. De ti mindig sikeresek voltatok, főleg a Razorblade Romance korszakban a Join Me-vel, vagy később a Funeral of Hearts-szal, amik benne voltak az első háromban hetekig. Ez igazából nagyon ritka!
V: Igen, ez furcsa is. Tudod, mi mint együttes nyilvánvalóan próbáljuk a legjobb zenét csinálni, amit tudunk. De előre nem tudod megmondani, hogy vajon
A: bárki is szeretni fogja, vagy
B: egyáltalán felkerül-e a slágerlistákra vagy sem.
De tudod, ha a mi bandánkról van szó, azt tudni kell, hogy nagyon lojális követőink vannak már a korai időszaktól kezdve. Ez egy nagyszerű dolog! Valami olyan, amit nem tudsz megvenni pénzért. Amikor megalapítasz egy bandát, nem azért teszed, hogy ilyen nagy lojális rajongótábor legyen, mert előre ezt nem tudhatod. Ezek a dolgok csak úgy megtörténnek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy az Iron Maiden-nek is még mindig a slágerlista élére kerülnek az albumai, mert az ő rajongóik őrültek, jó értelemben! 🙂
R: És ugyanez van itt a németeknél pl. a Scorpions-szal, vagy az AC/DC-nél, meg ilyeneknél. Gyakorlatilag ugyanazokat a cuccokat veszik fel, amit 20 évvel ezelőtt csináltak, és az emberek még mindig megveszik.
V: Nos igen, tudod az AC/DC olyan mint egy jó sör, nem akarsz rajta változtatni. 🙂
R: Az emberek eléggé csalódottak lennének, ha hirtelen valami rap-et tennének bele a zenébe… bár vicces lenne, azt hiszem. 😀
V: Igen, mondjuk úgy 5 másodpercig. 😀 De vannak olyan bandák, mint pl. Motörhead, akik többé-kevésbé ugyanazt csinálják, egy kis változtatással minden albumnál. És ez így nagyszerű. Ami minket illet, nem kötődünk annyira a szabályszerűséghez, de nyilvánvalóan ezt a fajta zenét csináljuk már nagyon régóta, mindegyik srácnak a bandában megvan a maga módja, ahogy a hangszeren játszik. Szóval akármilyen zenét vagy dalt készítünk is, végül mindegyik olyan HIM-esen fog hangzani. Ez egy jó dolog.
R: Érdekesnek találom, hogy különösen azoknál a bandáknál, akik eléggé sikeresek a populáris slágerlistákon, mindig valamiféle kultusz alakul ki, különösen a vezető énekes körül. Kicsit úgy érzem, a HIM-mel is ez történt. Főleg a hölgy rajongóknál…, arra koncentrálnak, hogy Ville ott van középen, és nem is számít, ki játszik a többi hangszeren. Mi az érzésed ezzel kapcsolatban?
V: Igen, ott van pl. az Aerosmith is, akiknél ugyanaz a felállás már évtizedek óta. De azt hiszem, hogy az emberek mindig azzal akarnak beszélni, aki a zenét írja vagy énekli. Mindig a gitárosokért vagy az énekesekért vannak oda. Ez normális. Meg amikor mi elkezdtük ezt, nem volt pénzünk arra, hogy az egész bandát utaztassuk az interjúkra, csak egy embert. És az valahogy én lettem, mert amíg én elvoltam, addig a többiek tudtak gyakorolni, vagy dolgozni az előadáson, amíg én csak jártattam a számat a világban körbe-körbe. 😀 Szóval ilyen okai is vannak, amire először lehet, hogy nem is gondolnál. És amikor elkezdődött ez a sok interjú, úgy tűnt, hogy az emberek nem akarnak beszélni a többi sráccal annyit, mert mindig arra számítottak, hogy én jövök. 🙂 Ez egyike a dolgoknak, amiket nem igazán tudunk megváltoztatni. De tudod, ez így ok. Nem panaszkodhatunk.
R: Nyilvánvalóan az emberek az énekesen keresztül azonosítják magukat a zenével. De sokan nincsenek tisztában azzal, hogy milyen munka van a zenekészítésben, a gitárral, meg a basszusgitárral meg mindennel. Nem tudom, hogy az emberek észrevennék-e, hogyha lecserélnétek pl. a basszerost vagy a dobost, de azt biztosan, ha az énekest. Szerinted ez olyan dolog, amit csak egy másik basszusgitáros vagy dobos venne észre?
V: Nem hiszem, hogy ez igazán a hangszeren való játékon múlik, hanem sokkal inkább a bandán belüli összhangon. A mi esetünkben ismerjük egymást gyerekkorunk óta. Migé, a basszusgitáros az egyik legrégebbi barátom. Szóval ha ő esetleg valami mást szeretne csinálni, mondjuk kertészkedni vagy ilyesmi, akkor az annyira megváltoztatná a bandán belüli dinamikát, hogy már nem lenne ugyanaz. És ez rövidúton megváltoztatná a dalszerzést is… nem feltétlenül jó irányban! De ezt nehéz megmondani. Mindenkinek megvan a szerepe a bandában, és okkal csinálják úgy a dolgokat. Szóval ez nem csak arról szól, hogy hogyan szól egy dobos vagy valaki hogyan játsza a hangokat a basszusgitáron, hanem mindennek a kombinációja.
R: Szóval ez azt jelenti, hogy az embereknél, akik dolgoztak a zené, meg van az összhang. Mindenki tudja hol és mikor kell lennie.
V: Igen, többé-kevésbé igen. És ahogy mondtam, már ismerjük egymást több mint 20 éve, így olyanok vagyunk, mint egy igen furcsa kis család, nem lehet szétszakítani. Ugyanez volt a helyzet most, amikor elkezdtünk dolgozni a legutóbbi albumon, a dobosunknak gondjai voltak a kezeivel, és kismilliószor vissza kellett mennie az orvoshoz, és 8 hónapba telt, míg meggyógyult. Nyilván gondoltunk arra, hogy megkérünk egy dobos barátot, hogy addig segítsen ki minket, míg Gas rendbe nem jön, de valahogy nem érződött helyesnek. Mert megint csak, a bandán belüli dinamika hirtelen annyira megváltozik, ha valaki más van ott. Szóval úgy döntöttünk, hogy megvárjuk, míg felgyógyul, és hálistennek így is lett. Ez azt jelenti, hogy lehetetlen akárkivel játszani. Ez a HIM nevű banda, és itt így mennek a dolgok. 🙂
R: Nem úgy, mint más bandáknál, ahol 10 év alatt kb. 16 új tag van…
V: Nálunk is volt csere, amikor elkezdtük. Tudod, sok együttes hobbiként indul, és amikor kicsit komolyabbá kezdenek válni a dolgok, ez az a pont, amikor valakinek problémát kezd jelenteni. Nem akarnak így dolgozni, vagy utazni. Tudod, másfajta élet ez, és nem mindenkinek fekszik. Ez nem azt jelenti, hogy ők rossz emberek lennének, vagy valami rosszat csináltak. Vannak, akik a könyvtárban akarnak inkább dolgozni, mert ez jobban passzol a lelkivilágukhoz.
R: És mi a helyzet a lehangoló emlékekkel? Láttam egyszer egy videót, ahol a Funeral of Hearts-ot énekled, és valaki egy palackot dobott az arcodba, sebhelyet is hagyott, talán 5 évvel ezelőtt volt.
V: Az valószínűleg valaki a technikai stábunkból volt. 😀 Valószínűleg a monitormixerünk. 😀 Neem! Olykor történnek ilyen dolgok. Örülök, hogy azóta nem volt több ilyen palack…egyelőre! 🙂 Azt hiszem, a leglesújtóbb az volt, mikor a dobosunk kezei nem működtek rendesen. Nem tudtuk, hogy egyáltalán képes lesz-e újra játszani, és persze emiatt elkezdünk azon rágódni, hogy vajon ez lesz-e a banda vége, és kezdhetünk-e valami mást csinálni. Ez egy nagy egzisztenciális krízis volt, ami 8 hónapig tartott, ahogy mondtam. De most itt vagyunk, és minden jó, nem panaszkodhatunk.
R: Ha fiatalabb bandák kerülnének ilyen krízishelyzetbe, mi lenne a tanácsod nekik? Hogy léphetnek ezen túl?
V: Mint ahogy az életben is általában van, minden a prioritásokról szól, hogy mi is számít igazán neked. Az emberek különböző okok miatt kezdenek el zenélni: néhányan munkának tekintik és pénzért csinálják, néhányan az egójuk miatt, néhányan pedig azért, mert szeretik a zenét és ez az egyetlen dolog, amihez értenek. Tehát nem csak egy indok vagy egy szabály van. Legyél akár fiatal vagy öreg, zenéléssel foglalkozni mindig kemény dolog, de az elismerés mindig nagyszerű!
R: A dalszerzést illetően érezted valaha – különösen ezzel a love metal témával kapcsolatban – hogy lekorlátoz téged egy bizonyos számú témakörre, amiről írhatsz?
V: Nos itt akkor beszélhetnénk megint az AC/DC-ről vagy a Motörhead-ról. 🙂 Ugyanez vonatkozik a vizuális elemekre, a lemezborítóinkra vagy a szimbólumunkra, a heartagramra. Ezek részei annak, amik vagyunk. Ugyanígy a dalszövegek tartalma is. Nem sok téma van, amiről tudunk énekelni: nem vagyunk politikailag aktívak, nem vagyunk vallásosak, és túl sok menő hair-metál banda volt a 80-as években, akik a kocsikról meg ilyenekről énekeltek… szóval azt hiszem, megragadtunk ennél a Type O Negative és Paradise Lost inspirálta témánál. Többé-kevésbé ez innen jön. 🙂

R: Belenéztem a dalszövegeitekbe, és itt van egy lista azokról a szavakról, amit a legtöbbször használtok a szövegekben:

162x love
96x heart
42x baby
32x death
32x arms
30x hearts
30x life
29x tears
28x eyes
28x dream
27x kiss
26x light
24x song
24x pain
23x world
23x waiting
22x want
22x never
22x down
22x dark
22x she
21x fear
20x lost
20x come
20x darling
19x blood
19x fire
19x dead
18x soul
16x heaven
15x hope

V: Hát nehéz lehet megszámolni, mert ha mondjuk a „heart” szó a refrénben van, akkor nyilvánvalóan többször van.
R: Azokat nem számoltuk. 🙂 Én voltam, minden ismétlődést levettem belőle. Eléggé pontos.
V: Ó remek. 🙂 Csak gondolkodtam, mert ha refrénben ugyanaz megy újra és újra… Nos hát jó, hogy a „death” elég magasan helyezkedik el a listán.
R: A „death” szó fontos dalszövegileg?
V: Nem, hanem jó ha vannak benne extrém dolgok. Számomra a zenének és a szövegnek és mindennek drámainak kell lennie. A dalszöveg tartalma nem lehet unalmas, kell hogy legyen benne valami nagyobb az életnél, valami hatalmas és fájdalmas, és szívszorító és tépő. És persze szívből jövőnek is kell lennie. Ez nagyon fontos. Sajnos nem olyanok vagyunk, mint az eszkimók, akiknek több mint 30 szava van a hóra, a hó különböző fajtáira. Nekünk csak egy szavunk van a szívre.
R: Azt mondják, sok ember úgy gondolja, ahhoz hogy a zene mély és érzelemmel teli és művészi legyen, a szerzőnek is nehéz szívűnek, szomorúnak, lehangoltnak kell lennie. Gondolod, hogy a jó és mély zene lehet akár „happy metal” is? 😀
V: Happy, mint vidám?
R: Vidám! Sokszor ezt rossz értelemben használják.
V: Igen, értem mire gondolsz. Azt hiszem, a rock ’n’roll-nak nem feltétlenül kell „vidámnak” lennie, mert akkor a legjobb, mikor katartikus. Ez egy pozitív dolog, tudod. Amikor kiadod magadból a rossz érzéseket. Ez olyan, mint amikor Black Sabbath-ot hallgatsz. Erre nem mondhatod, hogy „vidám” zene, de engem boldoggá tesz, ha hallgatom. Vagy amikor éppen rossz napod van, és úgy felhangosítod, hogy a szart is kipréseled a hangfalból, vagy amin hallgatod. 🙂 És ez engem személy szerint vidámabbá tesz, úgyhogy ilyen értelemben minden heavy metál zenét lehet „vidám” zenének nevezni. 😀
R: Mit gondolsz, az emberek inkább jobban tudnak azonosulni a szomorú dalszövegekkel, mint az optimistábbakkal?
V: Nos én igen. Valószínűleg ez az oka annak, amiért ezt csináljuk. Én mindig is a melankolikus zenét kedveltem, ez tesz engem boldogabbá. Bár a „boldogságot” általában mindig a popzenéhez kapcsolják. A „boldogság” érdekes… Mondjuk azt, hogy nagyon kevés művész ír dalokat igazán a boldogságról, általában inkább csak arról, hogy együnk egy kis jégkrémet és szórakozzunk…
R: Bulizene…
V: Igen. De természetesen az ilyen zene létezésének is meg van az oka. És ez így van rendjén. Azt hiszem, mindkettőre szükség van. Úgy, mint ahogy szükség van fine dining (ínyenc) fogásokra, meg a japán éttermekre, és a McDonald’s-okra is. Nincs ezzel semmi baj. Jó, ha vannak szélsőségek, amiből tudsz választani.
R: Mit tartogattok a rajongóknak? Mit várhatnak tőletek a közeljövőben?
V: Most volt egy megbeszélésünk, amin próbáltuk eldönteni, hogy turnézás szempontjából mit csináljunk. Felvetettük a lehetőségét annak, hogy megcsináljuk a hagyományos újévi bulinkat, a Helldone-t, amit már évek óta megtartunk Helsinkiben. Szóval talán ez lesz, amíg beszélünk is folynak róla a megbeszélések. Gondolkodunk, hogy elmegyünk Dél-Amerikába majd vissza Észak-Amerikába, talán Ausztráliába, Japánba és ilyen helyekre a következő évben. Szóval folytatjuk a turnét az albummal. Azt hiszem, kb. jövő augusztusig turnézunk. Aztán remélhetőleg apránként elkezdünk dolgozni az új anyagon. Meglátjuk, hogy mikor üt be az ihlet. 🙂
R: Köszönjük,hogy időt szakítottál az interjúra.
V: Én is köszönöm! Számomra az öröm! 🙂
R: Ha van néhány szód a rajongók számára, akkor itt lehetőség.
V: Ó üdv Mindenki! Mit is kellene mondanom… Öhm ez mindig a legnehezebb kérdés a világon! Remélem, látjuk egymást a mostani turnén és a következőn is. Próbálunk újdonságokat kitalálni a 2014-es évre. És vegyétek továbbra is a CD-inket és támogassatok, hogy mindig vissza tudjunk térni! 😀
R: Sziasztok srácok! Találkozunk legközelebb!
Forrás: Metal Trails

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

WordPress Anti Spam by WP-SpamShield