Songfacts interjú | 2013. 08. 29. (magyar fordítás)

Ville Valo, HIM

A heavy metálnak és a hard rocknak számtalan alfaja van, de az egyik legelső banda, akik a „Love Rock” kifejezést használták, a HIM volt. A Mother Love Bone (egy Pearl Jam előtti seattle-i banda) írta még le a hangzását ennek a kifejezésnek a használatával a 80-as évek végén/90-es éve elején. De a HIM goth metál védjegye sokkal másabb, mint az MLB glam grunge zenéje, ahogy azt az olyan lemezek is bizonyítják, mint a Razorblade Romance, Deep Shadows and Brilliant Highlights, és legnyilvánvalóbban az album, mely ténylegesen a Love Metal címet viseli.

2013-ban a finn csapat – Ville Valo énekes vezérletével – kiadta a 8. stúdió albumát, a Tears On Tape-et. Valo mesélt nekünk az új lemez mögött rejlő dalírás folyamatáról, a Type O Negative iránti szeretetéről, barátságáról Bam Margera-val, és a HIM néhány klasszikusa mögötti történetről.

finnvox3

Greg Prato (Songfacts): Kezdjük azzal, hogy beszélünk az új albumról, a Tears On Tape-ről, és a dalok megírásáról.

Ville Valo: Amikor olyan pillanatok jönnek el az időben, mikor nem tudom az érzelmeimet egy bárban a barátaimmal folytatott szokványos beszélgetés során kiadni magamból, akkor veszem kézbe a gitárt. Ez az önkifejezés módja nálam gyerekkorom óta. Úgy tűnik, hogy miután egy album elkészült és mielőtt a turnét megkezdenéd, a merevlemez – az agyad – még mindig tele van ezekkel a számokkal. De miután a turnéval is végeztél, úgy tűnik, természetes módon töredezettség- mentesítesz. És általában ekkor van itt az ideje, hogy elkezdj dolgozni az új dolgokon.

Ez nem olyan, hogy felkelek reggel és eldöntöm „Ma egy új dalt fogok írni.” Sokkal inkább olyan, mintha hiányozna valami az életedből, ha nem írsz valamit. Szóval ez így működök gyerekkorom óta.
Általában legjobb, ha úgy kezdem a dalokat, hogy pengetgetek az akusztikus gitáron, vagy játszogatok valamit a zongorán. És mikor már megvan a dal csontvázának szerkezete, a dallam és az alapszerkezet, akkor elviszem az ötleteket a próbaterembe a srácoknak, hogy ítéletet mondjanak, és lássam, mennyire tetszik nekik. Ekkor van az, hogy feltekerjük a hangerőt, bekapcsoljuk a torzító pedálokat, és csak sodródunk az árral, meglátjuk, merre vezet a dal minket.

Néha vannak számok, amelyek egyáltalán nem működnek, ekkor csak félredobjuk őket egy időre. Amikor jön a következő album, kipróbálunk néhány régi ötletet, és ezekből építkezünk.
Régóta vagyunk már együtt. Úgy tűnik, a folyamat többé-kevésbé mindig ugyanaz. Aztán ha az aktuális album elkészítéséről és munkálatokról van szó, akkor mindig nagyon fontos, hogyan fogjuk felvenni és ki lesz a producer. Ez a daloktól függ. Hogy azt akarjuk-e, hogy az album keményebb, ütősebb legyen, vagy inkább dallamosabb, hangulatosabb, vagy valami a kettő között. „Hagyd, hogy a dal mutassa az utat.”

Songfact: A dalszerzők azt mondják, hogy gyakran a legjobb dalaik könnyen születnek, de vannak olyanok, amelyekkel kemény munka van, ami eltart egy ideig. Tudsz néhány példát mondani, hogy melyik dalokat volt könnyű megírni, és melyeket nem?

Ville: Egyik dal sem könnyű. Legalább tudat alatt keresztül kell menned valamin, hogy működjön. Az előző albumunkon, a Screamworks-ön volt egy Disarm Me (With Your Loneliness) című szám. Azon 2001-ben kezdtem el dolgozni és 2009-ben vettük fel. 8 és fél év kellett, hogy működjön. Ez egy egyszerű dal, de pont ez a baj az egyszerű dalokkal. Lehet, hogy a dal infrastruktúrája jól hangzik, gyönyörű és akusztikus gitáron jól szól, de amikor próbálod összehozni, hogy az egész banda tudja játszani, akkor elveszik valami belőle. Különösen igaz ez a mi esetünkben, mert mindig a penge élén egyensúlyozunk – a szentimentálisabb, dallamosabb és a kemény, ütős hangzás között. Így el kell találnunk rendesen az egyensúlyt.

Azt hiszem, a legfontosabb dolog, amit ezidáig megtanultam, hogy nem lehet erőltetni a dalt. A múltban próbálkoztunk ezzel. Van, amikor a refrén nagyon tetszik, de semmi más nem tűnik működőképesnek, aztán elmész a stúdióba és megpróbálod kierőltetni. Ebben az esetben nem feltétlenül működik.

Volt régebben egy Join Me In Death című dalunk, amit a Razorblade Romance albumunkra vettünk fel még 1999-ben. Ez volt az egyik legnagyobb slágerünk Európában ezidáig, sok országban volt első a slágerlistán és egy nagy áttörés. A dal tényleges megírása kb. 15 percbe tellett, de aztán összehozni 2 és fél évbe.

Ez még abban az időben volt, mikor nem volt iPhone, senki sem csinált koncertfelvételeket egyfolytában. Lehetőség volt akár 100-szor is eljátszani élőben a számot, hogy meglássuk mi a jó és mi a rossz az elkészítéssel, vagy hogy a dal tempója és a hangneme megfelelő-e, az által, hogy láttuk az emberek hogyan mozognak a dalra. Olyan ez, mintha eléggé Las Vegas-i stílusú dalszerző lennél. Csak bíznod kell az ösztöneidben és megérzéseidben.

A legutóbbi albumon az utolsó dal a When Love Starts to Die. Az alap riffet a próbaterem felé tartva dúdolgattam magamban, szóval kb. egy napba tellett befejezni az egészet, többé-kevésbé. És egy nap alatt kb. 5 órát értek. Aztán ott van a Tears On Tape című szám, vagy egy másik a Drawn and Quartered, amin kb. 2 és fél évet dolgoztam. Egyszerűen nem voltam boldog. És az is fontos, milyen érzést kelt számomra. Amikor felkapod a gitárt és elkezdesz pengetni és dúdolgatni a dallal, észre fogod venni, ha valami nem jó. Olyan, mint a főzés, ki kell találni, mikor adsz túl sok sót hozzá, vagy mikor túl keveset.

1234061_636464246373884_1319048592_n
Fotó: John McMurtrie

Songfacts: Van egy bizonyos hangszered, amin a dalaidat írod?

Ville: Attól függ, mit csinálunk. Nincsen nagy próbatermem vagy nagy stúdióm otthon, így ritkán játszom dobon vagy gitáron teljes hangerővel. Általában Neil Young másolata vagyok: még mindig úgy hiszem, ha egy dal akusztikus gitáron működik és a hang is, akkor vannak benne lehetőségek. Szeretek innen indulni, ez egy érzelmi utazás. Azután pedig inkább próbálom Iggy Pop-ot magamra ölteni, elmenni a próbaterembe először, és feltekerni az erősítőt. Aztán ugyanúgy eljátszom gitáron, és amikor mindenki a bandában úgy érzi, hogy a headbangelni akar rá, akkor jó irányba haladnak a dolgok.

Amit mi próbálunk csinálni, az egy furcsa kombináció. A Tears On Tape-nek nagyon sok érdekes pillanata van egy 3 és fél perces szám alatt, ami lehet mocskos, végzetes és egy kicsit gyászos pillanat. Szóval eltalálni az egyensúlyt anélkül, hogy ezeket az extrémitásokat elveszítsd, nehéz feladat volt.

Songfacts: Beszéljünk az egyes HIM dalok megírásának emlékéről. Kezdjük mondjuk a Tears On Tape című számtól.

Ville: Van egy szintetizátorom. Nagy rajongója vagyok a 80-as éveknek – mint Depeche Mode és A-ha és Nick Cave és a 80-as évekbeli pop cuccok. Dolgoztam néhány elektronikus mellékprojekten, ami nem igazán jött össze.
Egyébként akartam egy nagy himnikus 80-as évek típusú dolgot. Megvolt a dallam, és kb. 8 hónapig játszogattam vele. Aztán mivel új dolgokon kezdtünk el dolgozni a HIM-mel, úgy gondoltam, próbáljuk ki. Egy kicsit másmilyen, mint a többi dal.

Dalszövegileg ez az én tisztelgésem a zenék előtt, amiken felnőttem. Megemlíti a „church bells toll”-t és a „thunder roars”-t, ami az első Black Sabbath albumnak szól, és így tovább. Két vagy három különböző történet is folyik ugyanabban az időben. Az egyikben szavakba öntve írja le a zenét, a kedvenc dalaimat. A másik szinten pedig egy emocionális utazás inkább és a kapcsolatokról szóló kis dalocska.

Songfacts: Mi a helyzet a Wings of a Butterfly-jal?

Ville: Az már elég régen volt. Azt hiszem, csak le akartuk másolni a The Cult és a The Mission fő hangzását. Meg volt az ötlet a dalhoz, de nagyon közepesnek hangzott. Megmutattuk az ötletet Tim Palmer producernek. Silverlake-ben, Los Angeles-ben vettük fel az anyagot, és kibéreltük ezt a Paramour nevű gyönyörű, régi palotát. A dal igazából úgy jött létre, hogy csak néhány kis apróságot változtattunk a gitáron, és az egész elrendezést kialakítottuk.

Ez egy olyan dal volt, amiről azt gondoltuk, hogy elmegy a hangzása, de semmi lenyűgöző nem volt benne, amíg össze nem raktuk a stúdióban. Alkalmanként történhetnek ilyen dolgok is. Ez teszi érdekessé a zenét, legalábbis nekem. Mert nem pontosan ugyanaz a kaland minden egyes alkalommal.

Songfacts: És a Funeral of Hearts?

Ville: Az egy régi darab. Igazából beszéltem erről más dalszerzőkkel, bandákkal és a zenészekkel. Eredetileg nem kellett volna, hogy rajta legyen a Love Metal albumon. Megvolt az alapötlet hozzá, de valahogy kifutottunk az időből. A többi dalt már felvettük, de aztán volt egy ilyen ’eureka’ pillanatom, és nagyon gyorsan befejeztem, pont az album felvételének legutolsó hetén. Mindenkinek annyira tetszett, hogy kellett még egy kis időt foglalni a stúdióban, és rendesen dolgozni azon a dalon.

Együttesként, különösen egy rock együttesként, amikor inkább albumokban gondolkozol és nem számokban, hajlamos vagy minden igyekezetedet X darab dalba belefektetni. Amikor mindez kiürül a szervezetedből – a felvételt és a produceri munkát követően – akkor hirtelen olyan mintha friss levegőt szívnál, ez a megkönnyebbülés érzése. És ez az időszak nagyon jó ahhoz, hogy az új cuccokat elkészítsd. A múltban is volt már ilyen néhány dalnál. A Razorblade Romance albumon lévő Gone With The Sin című szám esetében pont ugyanígy történt.

Úgyhogy mostanság, amikor stúdió időt kérünk, szeretek egy extra hetet hagyni a végére, arra az esetre, ha lenne valami képtelenül jó ötletünk, amit még ki akarunk próbálni.

Annak ellenére, hogy az MTV és a rock rádiók hátat fordítottak a heavy metálnak a 90-es évek közepén, volt néhány banda, akik valahogyan keresztültörtek a tömegeken ebben az időszakban: Pantera, Korn, és különösen Type O Negative. Segítve kikovácsolni egy új fejrázós goth metál alstílust – a Peter Steele énekes/basszusgitáros vezette Type O egy nagy sikerű meglepetés slágert alkottak a Black No. 1. című számukkal az 1993-as Bloody Kisses platina albumukról. A csapat csendben folytatta az albumkészítést és a világ körüli turnét egészen Steel 48 évesen, szívelégtelenség miatt bekövetkezett haláláig 2010. április 14-én.

Songfacts: Emlékszem, hogy olvastam néhány régi interjút veled, amiben kifejtetted, hogy a Type O Negative elég nagy szerepet játszik a dalszerzésedben és nagy hatással is van rá. Tudnál a Type O Negative-ról beszélni egy kicsit, csak annyiban, hogy hogyan inspiráltak és néhány kedvenc számodról tőlük?

Ville: Nos, azt hiszem, a nagy szám az volt, mikor kijött a Bloody Kisses. Sok ideig tartott, a 90-es évek elején jelent meg. Eltartott egy ideig az embereknek, hogy megértsék őket, mert ők volt az első banda, akik ezt az igazán fekete humort, akasztófahumort használták. Ugyanakkor egészen kemény volt a hangzásuk, és nem lehettél biztos benne, hogy most komolyan gondolják vagy nem, vagy esetleg valahol a kettő között. Mégis gyönyörű, kicsit poposabb dallamaik vannak. Szóval, ha a kedvenc zenetípusomról van szó, ez kimeríti az összes elvárásomat.

Állandóan hallottam őket a rock klubokban, és egy kis időbe telt – mivel épp le voltam égve – mire meg tudtam venni a CD-t. Ez még jóval az internet előtt volt. Még mindig az egyike az örök kedvenc bandáimnak. Azt hiszem, a Bloody Kisses lenne valószínűleg a „lakatlan sziget lemez” számomra. Volt alkalmam találkozni a srácokkal annak idején, és ez csak az egész dolgot megerősítette. Egy nagyszerű banda volt. Nyugodj békében Peter Steele.

Songfacts: Ha modern idők rock és metál zenéjéről van szó, ki az a néhány banda, akikről úgy gondolod, jó dalszerzők és jó zenét csinálnak ebben a pillanatban?

Ville: Hogy őszinte legyek, nem hallgatok túl sok zenét mostanában. Amikor új dolgokon dolgozunk, amúgy is túl sok zene történik minden nap a stúdióban, és nagyon zajos is. Jobban kedvelem a csöndet. Eléggé furcsa, de olyan vagyok, mint egy rajongó, hajlamos vagyok beleszeretni egy-egy bandába 5 évente egyszer. Aztán meg akarom szerezni az összes albumot attól a bizonyos bandától és ennyi. Nem hallgatok „egyslágeres előadókat”, úgymond. Nem is emlékszem, hogy mikor hallgattam utoljára új zenét. Mindig sok 70-es éveket hallgatok. Ismét összeraktam a bakelitlemez lejátszómat.

Kedvelem Chris Whitely-t, a fickót, aki nagyon különböző albumokat készített, folkosat, bluesosat, elektronikusat. Nagyszerű gitáros, és remek a hangja. 2005-ben elhunyt.

Sok különféle zenét hallgatok, nem csak rockot. Épp a régi CD-imet nézegettem, mert egy retro utazásra készülök, és előkotortam a régi Sisters of Mercy-ket meg ilyesmiket, ahelyett hogy valami nagyon újat hallgatnék. Van egy Lonely the Brave nevű angol banda, ők is elég jól hangzanak. Azt hiszem, még mindig nem adták ki az első albumukat, de néhány ember már megszerezhette az első dalukat vagy ilyesmi. Talán őket érdemes megnézni.

Songfacts: A Love Metal kifejezéssel kapcsolatban, ez az album címének kiválasztásakor jött, vagy a leírást már korábban is használtátok az albumcím előtt?

Ville: Azt hiszem, egy kicsivel előtte történt. Úgy tűnt, Európában nagyon nehezen tudták bekategorizálni, hogy mit is csinálunk. Néhányan goth bandának vagy egyenesen rock vagy metal bandának neveztek, és úgy gondoltuk, annyi különböző elem van, hogy nem lehet csak egy névvel illetni. Mindig is nagy rajongója voltam a black metál stílusnak, és tudod, hogy mennyi alfaja van a black metálnak és a metálnak általában. Úgyhogy azt gondoltam, mennyire nem-metálos lenne Love Metal-nak nevezni a dolgainkat. Abban az időben volt ez, amikor tesztelhettük a metál stílust kedvelő emberek humorának határait.

A 2006-os Jackass Number Two című film egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor néhány úriember felajánlotta a testének egy bizonyos pontjáról (amit most nem neveznénk meg) leborotvált szőrzetét, amit később összegyűjtöttek és újrahasznosítottak mint álszakállt egy gyanútlan pasason. Kiderült, hogy az egyik ilyen „szőr közreműködő” nem más volt, mint Mr. Valo.

Songfacts: Milyen emlékeid vannak a Jackass filmben való szereplésről?

Ville: Emlékek, hál istennek a legtöbbet kitöröltem. 2001-ben találkoztam Bam Margera-val. Nagyon jó barátok lettünk. Épp körbeutazta Európát és a gördeszkás demóit meg dolgait csinálta, nem volt sok barátja Skandináviában. Szóval ahányszor Helsinki-ben járt, mindig körbevezettem, együtt lógtunk, jól készre ittuk magunkat és csak élveztük a látványt.

Aztán a dolgok nagyon jól kezdtek menni neki, így segíteni szeretett volna nekünk azzal, hogy a mi pólóinkat viselte mindenhol. Ugyanakkor klipeket is akart rendezni nekünk, így nagyon közel dolgoztunk egymáshoz sok-sok éven keresztül. Mostanában nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Azt hiszem, utoljára az amerikai turnénkon láttuk egymást 2010-ben. De remélem, hamarosan megint találkozunk. Ezzel a fura új projektjével lép fel két hét múlva Finnországban, szóval remélhetőleg jó móka lesz, és lesz időnk találkozni és vidámkodni.

Forrás: Songfacts

Fordítás: Jucus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

WordPress Anti Spam by WP-SpamShield