Metal Hammer interjú | 2017 november

Fotó: John McMurtrie

Hétfő, egy kora délután októberben. Az ország összes szempára az égre szegeződik. Az Ophelia hurrikán, amely az elmúlt 30 év talán egyik leghatalmasabb és valószínűleg legveszélyesebb időjárási jelensége, lassan és kérlelhetetlenül gyűjtögeti erejét az Egyesült Királyság felett egy különleges hatást előidézve. A Saharából felszívott hatalmas mennyiségű sivatagi homok az alacsonyan szálló felhőkkel elegyedve sötét-narancssárgára festette az égboltot, és – ahogy azt a közösségi hálókon megjelent fényképek ezerei is igazolják – a nap jelenleg vérvörös. Megnyugtattak minket, hogy a Pokol egyelőre nem nyílt meg, de az egész olyan, mintha valaki egy „apokalipszis”-filtert adott volna az Egyesült Királysághoz, és nehéz nem azt képzelni, hogy ha a világ valóban lángokba borulna, az valahogyan így festene – és persze mindenki Instagramon közvetítené, ahogy éppen megtörténik.

A jelenet nagyon is ideillő, mert ebben a pillanatban a Murder Mile Stúdióban, valahol a kelet-londoni Walthamstow mélyén tényleg van egy világ, amely éppen a végéhez közeledik. John McMurtrie fotós ebben a pillanatban készíti a Metal Hammer magazin talán legutolsó képeit Ville Hermanni Valoról, aki – mint a His Infernal Majesty alapító frontembere, látnoka és kreatív hajtóereje – többször tisztelte meg e több mint 31 éves kiadvány oldalait, mint ahányszor azt megszámolni tudnánk. Abban egyetérthetünk, hogy a mi világunkban hatalmas óriásnak számít, hisz a mai napig számítva majd 20 év telt el mióta a HIM debütáló albuma kiemelkedett a finn rockvilágból és platina lemez lett, és ezzel Ville Valo bebizonyította, hogy több mint egyszerű zenész. A fanyar mélabús megjelenése és a drámai kifejeződéshez való érzéke nagy hatású zeneszerzővé tette őt, de utolérhetetlen gót stílusa, a könnyed sokszínű látásmódja, az önkifejezésének tanítani való módja – vagy a Heartagram megszemélyesítése – mind már korábban generációjának egyik utolsó igazi ikonjává betonozták be őt. Hogy a HIM eddig kitartott azért lehetett, mert ez az ember a kormányrúd mögött nem csak szíveket és képzeleteket ejtette rabul a világ körül. Ez azért lehetett, mert érdekes. Azért lehetett, mert Ville Valo eredeti és megismételhetetlen.

Na meg persze ott van a zene is: súlyos mint a kovácsoltvas, szégyentelenül romantikus, és határozottan Sabbath-os, ugyanakkor a 80-as évek goth mozgalmának poposabb érzékenységét és érzelmes komolyságát is magában foglalja. A HIM nem csak felveszi a dalokat, egy egész világot épít maga köré, melyet Ville több mint 26 éven keresztül irányított. Most, mint egy közönyös isten, már nem akar többé foglalkozni vele. A HIM feloszlásának híre március 5-én, a banda Facebook oldalán megjelenő titokzatos üzenettel érkezett. Mindez egy hosszabbra nyúló szünetelés után történt melyet Gas Lipstick 16 év utáni különválása előzött meg még 2015-ben. De mindenképpen sokként ért minket. Így szól:

„Egy negyed évszázadnyi Love és Metál egybefonódása után őszintén úgy érezzük, hogy a HIM természetellenes útjának végére ért. Búcsút kell hát intenünk, hogy utat nyithassunk a még felfedezetlen látnivalóknak, illatoknak és hangoknak. A minta befejezve, a kirakós kész, a kulcsot ráfordítottuk. Köszönjük mindenkinek!”

Ez egy olyan bandától, amely kreatív állandóként működött, az ipart és a rajongókat is fejvakarásra késztette, és mindenki azon tűnődik, hogy az utolsó turné vajon választ hoz-e az égető kérdésre:

Mi az ördög történt?

A fotózás a vége felé jár, Ville elterül a kanapén és olyan valaki magabiztos arcával fordul a fényképező felé, mint aki ezt azelőtt már nagyon-nagyon sokszor csinálta. Ahogy mindig, a karcsú finn azonnal látni akarja az eredményt – mindig is kényesen ügyelt arra, hogyan ábrázolják őt. Ahhoz képest, hogy nemsokára 41 éves lesz, nagyon is jól néz ki, és valószínűleg egészségesebben is, mint azelőtt. Azt mondja, letette a cigit és piát is, – ami egy lélegzetelállító előrelépés valaki számára, aki olyan kényszeresen gyújtott rá, hogy egyszerre kettő szálat is el tudott volna szívni, ha lett volna még egy szája, és akinek az interjúkra érkezése egy zsák sörrel általános jelenségnek számított. Azt mondja, fitt akar lenni az utolsó turnéra, és olyan tárgyilagosan beszél a HIM végéről, mint mások arról, hogy leugranak a sarki boltba.

„Szóval miről is beszéljünk?” kérdezi vigyorogva. Kezdjük azzal, hogy ki dobott kit.

„Fogalmazzunk úgy, hogy kirúgtam magam a bandából.” mondja büszkén arra, hogy milyen szellemes, és ezzel a HIM utolsó felvonása megkezdődött. Elköszöntünk a srácoktól a stúdióban és visszamentünk hozzám, közben azt csodáltuk, mennyire szép is a világ vége.

Amikor a HIM először megjelent a színtéren, a kemény zene éppen újradefiniálta önmagát. A 90-es éveket írtuk, és a thrash műfaj Nagy Négyese valamint az őket megelőző dübörgő istenek az extrém, a hibrid és a feltérképezetlen progresszív területek ezernyi új formájának mutattak utat. Ami a HIM-et különlegessé tette nem a szomorú hangzás volt, mely annyira megkülönböztette volna őket a többitől, hanem az, hogy kérlelhetetlenül szívből jött, és a szentimentális varázsa oly módon szólt az emberekhez, amelyre csak kevés banda volt képes. Ez a koncerteken is megfigyelhető volt: fülledt szenvedély, egész napos sorbaállás, kordonok mögül visszaénekelt dalszövegek. A Beatle-mánia fuvallata érződött a levegőben – nem csak a koncertek után, hanem ahogy a rajongók követték Ville minden mozdulatát, és ahogy a megszámlálhatatlan online rajongói fórum csüngött minden egyes szaván. 2003-ban a Love Metal kiadását és az arra érkezett lelkes visszajelzéseket követően a Heartagram – amit Ville saját kezűleg rajzolt – kezdett mindenütt megjelenni: pólókon, kabátokon, a bőrön és végül a hatalmas háttérvásznakon, ahogy az egyes albumokkal és a végeláthatatlan turnékkal a koncerttermek egyre nagyobbra nőttek és a hírnevük pedig egyre szédítőbb magaslatokat ért el. És persze egyéb hatásai is voltak ennek – hónapokig, olykor évekig tartó kimerültség, elszigetelődés, csalódások, ballépések, alkoholizmus és a siker minden egyéb mellékhatása, amikre soha senki nem figyelmeztet.

Most egy félhomályos szobában ülünk az elmúlt időkre emlékezve, csodálva az alacsonyan szálló felhőket ahogy odakint a süvöltő szél hangjára gurulnak végig a színkavalkádban úszó égen. És ekkor farkasüvöltés hallatszik…

Oké, csak vicceltem

Szóval mi is történt?

„Már nem volt meg a bizsergés,” mondja egy pillanatnyi gondolkodás után óvatosan megválogatva szavait. A közeli barátok és családtagok szűk körén kívül most először beszélt a banda elmúlásáról, amelyet Ezerkilencszáz. Kilencven. Egyben. alapított. A dolog súlyát tekintve meglepően könnyed ezzel kapcsolatban.

“Amikor 2013-ban visszatértünk és megcsináltuk a Tears On Tape-et, nehéz időszakon voltunk túl – gondok a kiadókkal, bla-bla, meg minden ilyesmi, amin a bandák általában keresztülmennek. De egy bandának erősnek kell lennie, és a barátságoknak is erősnek kell lenniük, hogy a lényegre tudj koncentrálni mint a sörözés és a fenékrázás.”

A zeneipar átalakulása és a HIM nyolcadik albumára érkezett vegyes visszajelzések bizonyosan nem segítettek a dolgokon. Miközben a 2010-es Screamworks-öt vitathatatlanul szolidan követő Tears On Tape nem gyújtotta lángra a világot, a finn legények újabb csapást szenvedtek el amikor Gas Lipstick dobos 2015-ben kilépett mondván, hogy új kihívásokra vágyik.

“A kezei elkezdtek rosszul működni, pont mikor a Tears On Tape-en kezdtünk dolgozni,” mondja Ville. „Meggyógyult és mindenki nagyon boldog volt, de miután lenyomtunk két turnét, úgy döntött, hogy neki ennyi elég volt. Nem tudtuk, mi legyen. Én voltam az, aki erőszakosan keresett egy új dobost hogy még egyszer utoljára megpróbáljuk.”

A csapat így felvette Jukka „Kosmo” Krögert, és 2015 nyarán a finnországi Ouluban egy meglepetés fellépésen mutatkozott be az új felállás. Majd – ahogy Ville állította – 2016-ban elkezdtek dolgozni az új albumon. Aztán nem történt semmi.

Megcsináltunk pár koncertet az új dobossal, aztán próbáltunk jammelgetni két új dalon, de szarul hangzott. A srácok szíve már nem volt teljesen benne. Nem mintha mindent eldöntöttünk volna. Elég jól ismerjük egymást – és mindenki nagyon várja ezt a turnét, merthogy nosztalgikus lesz és hát ez az utolsó utazásunk a HIM nevű univerzumban – de azért akartam, hogy vessünk véget a bandának, mert úgy láttam, hogy ennél már csak rosszabb lesz…”

… be akartad fejezni, amíg még jó barátságban vagytok.

„ Igen,ha lehet, de ezen a turnén még mindig van idő, hogy ellenségekké váljunk! Ha ha ha! Még mindig viccelődünk – az összes jó dolog ott van, de a kreatív szikra, a vágy, hogy… ah, mi is az a szó… Basszus, ezer éve nem beszéltem már angolul. A sikerre való törekvés…”

Az ambíció?

„Igen, az. Úgy éreztem, az egész bandából hiányzik az ambíció. Gyakran azon kapom magamat, hogy egocentrikus művészként viselkedem, de izgatottnak kell lennem azzal kapcsolatban, amit csinálok. Szükségem van a „szeleburdi 15 éves” énemre. Hogy modern szóval éljek, kell a vibrálás. Nem akarom feleslegesen pazarolni az energiámat. A szívemet kell követnem, és csinálni, ami számomra jó. Nem akarok bandákat megnevezni, de nem akarom 55 évesen is pontosan úgy eljátszani a Wicked Game-et, mint ahogy, azt mindig is. A közönség fantasztikus, de nem akarom ismételni önmagam. Talán ez hívják aranykalitka-dilemmának – gyönyörű, de attól még egy kalitka.”

Ha Ville itt mérgesnek tűnne, hadd nyugtassak meg mindenkit, hogy nem az – a tengernyi változás és a megkönnyebbülés, amely életének talán legnagyobb döntése után jött már régóta emésztődik és határozott a feloszlás jó természetével kapcsolatban.

„Hosszan és sokáig gondolkodtunk ezen. Linde és én 7 éves korunk óta ismerjük egymást, 11 éves korunk óta játszunk együtt és a HIM első formációját 1991-ben alapítottuk. Amit mindig is szerettem a 90-es és 2000-es években, hogy olyanok voltunk, mint a testvérek, akik egymásért harcoltak és ugyanabban a lepattant házban laktak. Ilyen szempontból romantikus alkat vagyok, de be kellett adnom a derekamat. Keserédes érzés, mikor már az utolsókat rúgod és be kell vallanod magadnak, hogy mindez már nem elég. Reméltem, hogy lesz még egy album, ami jobbra fordítja a dolgokat. A Tears On Tape számunkra nagyszerű pillanatokat adott, de az emberek nem annyira szerették. Ekkor lett volna az idő, hogy bebizonyítsuk, tévednek, de kifogytunk az üzemanyagból. Aztán Gas is elment pont akkor, amikor d’Artagnan és a három testőrnek kellett volna lennünk, vagy ötnek. A balszerencse árnyékában sok ember megerősödik. Én is ezt reméltem.”

Egy pillanatra megáll, mély csalódottság érződik a hangjából. Aztán sóhajt egyet és megvonja vállát.

„De ehelyett csak távolabb kerültünk egymástól.”

Végül pityergés és nem csattanás lett a vége. 2017 februárjában egy hideg éjszakán a HIM jelenlegi felállása összegyűlt egy a Helsinki próbatermük közelében lévő bárban és úgy döntöttek levonják a 26 évnyi elköteleződés tanulságait, amely számtalan turné és több mint 10 millió eladott lemezben nyilvánult meg. Összehívták a találkozót, de a döntést már azelőtt meghozták. Ville korábban beszélt erről Migével – Ville bevallja, hogy Migé jó partnernek bizonyult, aki segített neki racionalizálni, hogy mi is történik – már akkor közös nevezőre jutottak. „csak azért (találkoztak), hogy mindenki ihasson egyet és lenyugodjanak a kedélyek”

„A közhely tehát igaznak bizonyult.” vallja be. „Az izgalom még megvan, de már valahol máshol. Beszélgetés az időjárásról vagy régi dalokról? Ebben nem változott semmi. De amikor a jövőnkről esett szó, már nagyon különbözőképpen láttuk, vagy éppen sehogyan. Mindenki csendben volt, leginkább Migé és én beszéltünk.”

Keveset árul el a beszélgetés természetéről, de „párbeszédként” írja le, mert csak ő és Migé beszélt, a többiek hallgattak. Komor esemény volt, de érezhetően nem váratlan.

„Azt hiszem, Linde 8 év után először hívott fel és kérdezte meg, hogy biztos jó ötlet-e ez.” mondja. “Egyelőre nem voltak könnyek, de szerintem lesznek majd szilveszterkor, mikor az utolsó koncertet játsszuk. El vagyok keseredve, de ugyanakkor boldog is vagyok amiatt a 25-26 év miatt, ami jutott nekünk. Eléggé hihetetlen, ilyen csak egyszer van egy életben. Mondtam a srácoknak, hogy sosem lehet tudni, mi következik, de okkal tesszük, amit most teszünk. Talán 10 évvel ezelőtt is megtehettük volna, de ez amolyan finn dolog, hogy meg akarjuk várni a logikus befejezést. Azért kicsit szomorú vagyok, hogy nem robbantunk szét – talán szerettem volna, ha kicsit drámaibban alakul.” fejezi be a védjegyének számító vámpíros kuncogásával.

És nem lehet azt mondani, hogy a HIM ne került volna közel az összeroppanáshoz. Ville Valo története nem lenne annyira figyelemre méltó, ha nem lenne oly hihetetlen is egyben. És akik közelről követik az eseményeket talán egyetértenek abban, hogy az összes lehetséges mód közül, ahogyan a HIM bevégeztethetett volna, ez a közös megegyezés és búcsú turné a lehető legjobb végkimenetel, merthogy Ville Való túlélte. Ez azért sokat jelent egy olyan valaki számára, aki egykor egy interjúban is bevallotta, hogy véreset kakált (az sok alkoholtól).

Elmélkedő és egyáltalán nem mogorva mikor az eddigi karrierje csúcspontjait és mélypontjait vitatjuk meg – a hírnév és szerencse különös csapdái, a kritikai és kereskedelmi siker, az egész furcsa kaland, amiben eddig részt vett, de nehezen emlékszik vissza a pillanatokra, amikor tényleg a gödör mélyén volt. Gyakran utal a 2000-es Razorblade Romance utáni időkre, mint a saját elmebajának évtizedére, de mindenki tudja, hogy abban az időben egyszer-kétszer nagyon közel volt a szakadék széléhez. Különösen a 2007-es Venus Doom felvétele után, amikor bevonult a Promises nevű los angelesi rehabilitációs klinikára, miután menedzserük, Seppo ájultan, kiszáradva, halálközeli állapot talált rá.

Közel volt a széléhez.

„Pedig nem is szeretem a U2-t” mondja mosolyogva.

„Nem az a mélypont, amikor magadon kívül vagy, hanem amikor próbálsz visszatalálni. Ekkor érzed magad a leginkább kiszolgáltatottnak, mert akkor döbbensz rá – `Hol is voltam, mit tettem?` Ilyenkor úgy érzed magad, mint egy csupasz kisbaba.”

Így érezted magad a rehab után?

„Talán kicsit igen. Olyan ez mint a vihar szeme – látod a dolgokat történni, rosszat és jót is, de fogalmad sincs az arányokról. Számomra a csúcspont az a hihetetlen mennyiségű energia és adrenalin volt, amikor először mentünk az Államokba a Dark Light-tal. Nem csak az alkohol volt a gond – hanem itt volt ez a kölyök, aki még soha nem járt sehol, és most hirtelen az év kilenc hónapján át utazik, idegen nyelven beszél, talán egy kicsit szégyenlős is, ezért iszik, mert ez könnyebé teszi az emberekkel való kommunikációt. Mint egy pszichológiai kísérlet, mikor valakit beledobnak a mély vízbe. De nem vagyok áldozat – önként jelentkeztem kísérleti patkánynak a rock n roll hatalmas laboratóriumába. Ha-ha-ha! Mint egy mini élet – a rock n roll méhéből születtem, és végül egy gondozó házban végeztem. A Benjamin Buttonismus évtizede.”

Ahogy Ville visszaemlékszik, ez volt a Venus Doom bevezetése 2007-ben, és menet ekkor vált ijesztővé. Ekkor kezdett egy rossz kapcsolat hatása és annak állandó jellege komoly következményekkel járni.

„Talán ez volt a válasz a Dark Light, az amerikai rock pillanat hedonizmusára. Lehangolt voltam, és ha nincs ott senki, aki azt mondja, hogy hagyd ezt abba, akkor egyszer csak kiönt a szar.” mondja. „A munka soha nem áll meg, és nagyon nehéz nemet mondani, mert a következő lépés lehet talán a nagy áttörés. Úgyhogy elmész és fontos emberekkel vacsorázol, üldözöd a szivárványt…, de hol van ennek a vége?”

Ha a Venus Doom volt Ville legsötétebb pillanatainak kikristályosodása, akkor a 2010-es Screamworks: Love In Theory and Practice az, amikor az inga túl messze lendül a másik irányba. Ahogy fogalmaz, ez volt az első album, amit teljesen józanul készített, és újra kellett tanulnia a zeneírás folyamatát, hogy működjön a dolog.

„Azt hiszem, kissé kényszeressé váltam. Sok emberrel megtörténik – abbahagyod az ivást és be akarod bizonyítani a világnak, hogy így sokkal jobb. Ezt is túlzásba lehet vinni. Ha belegondolok, már akkor véget vethettünk volna ennek, de mindig nehezen fogadtuk el a nemleges választ.”

És ezzel elértünk a mai napig és az égető kérdésig, hogy mi jön ezután. A legsürgetőbb a búcsú turné – a győzelmi kör és ahogyan Ville leírja egy szívből jövő búcsú. A HIM döntése, hogy nekiinduljanak ennek a pár fellépésnek, nem volt rögtön egyértelmű, de némi győzködés után a csapat úgy döntött, hogy még egyszer utoljára útra kel, egyrészt azért, hogy nyugtázzák mindazt, amit eddig közösen elértek, másrészt hogy poharat emeljenek azon rajongók előtt, akik mindvégig támogatták őket.

Fantasztikus kaland volt, és tényleg így gondolom,” mondja. „És egyébként ez az első alkalom is, hogy tényleg értékelni tudjuk, amit tettünk, mert már nem kell amiatt aggódnunk, hogy mi jön ezután. Nagyszerű lesz így énekelni a Join Me In Death-et, mert arra gondolhatok, milyen messze juttatott minket; nem kell a következő albumra gondolnom, mert nem lesz következő, és a HIM mint entitás megérdemli a tiszteletet. És talán azért is meg kell ezt tennünk, hogy az emberek tényleg megértsék, ez a vége, és bezárhatunk.”

Akkor már csak az a kérdés marad hátra, mit fogsz csinálni, ha az utolsó hangot is lejátszottátok…

„Kézbe veszem a gitáromat,” mondja. Még korai megmondani, hogy mit is tervez, de egyáltalán nincs szándékában ellovagolni a naplementében. „Végül is a dalok 90%-át én írtam, szóval továbbra is dalokat fogok írni.”

Van egy kis megkönnyebbülés a hangjában, amikor a Heartagram árnyékából való kilépés, az elvárások újragondolása és a komfort zónából való kilépés kilátásait latolgatja. És azt is bevallja, hogy a HIM az inaktivitásból csak az egy helyben toporgásig jutott, és ezt szándékában áll megváltoztatni.

Akkor most szólókarrierbe kezdesz?

„Nem tudom mi fog történni.” mondja, és úgy hangzik, ezt komolyan is gondolja. „Ahhoz, hogy jobban érezd magad és ne legyél egy lehangolt faszfej, tenni is kell valamit. Sokszor kezembe fogtam a gitárt és írtam dalokat a HIM-nek, amiket aztán soha nem próbáltunk el, mert a kollektív munka már nem lelkesített minket. És hát nem akarok most rögtön dolgozni ezeken, mert a HIM-nek előbb el kell tűnnie az útból, hogy tiszta lappal kezdhessek, és sokkal jobb lesz úgy, ha majd a dalok mutatják a utat. Nem tudom, hogy post black-metal shoegaze cucc lesz-e vagy valami más…”

Ez azt jelenti, hogy vannak megírt zenéid?

„Igen, vannak töredékek – nem tudom, hogy elég jók-e, de nekem tetszenek. Amikor padlón érzem magam, zenét írok, ez az én zenei meditációm. Máshová visz és új világot teremt, és ezúttal olyan világot fogok teremteni, ahol az összes színt én választhatom ki. Azt hiszem, sokkal inkább művészi lesz. Mindig is szerettem a Sonic Youth-ot, és Dinosaur Jr.-ot meg a Nirvana-t – azokat zavaros gitárhangzásokat. A HIM-mel inkább a Metallica világához tartoztunk, de szeretem a Smashing Pumpkins-t is vagy a The Jesus And Mary Chain-t. De mindez nem jelent semmit – nem tudom, hogy reggae lesz-e vagy nem – de igazából nem is érdekel. Csak azt tudom tenni, hogy írok néhány dalocskát, és meglátom, hogy az élet mit hoz ki belőlük. És talán kell néhány új lukat fúrnom az övembe, és kevesebb rizst ennem naponta, de tetszik a kihívás. Jó problémamegoldó vagyok. Hiányzik a veszély és a bizonytalanság…”

Úgy tűnik, Villének még túl korai, hogy találgatásokat tápláljon, vagy hogy megfoghatatlan és ismeretlen álmokat dédelgessen. A legtöbb dolog, amit a mostani eseményekről mondott, a kapcsolatai kontextusában tette, és láthatólag szüksége van egy lezárásra, mielőtt új vizekre evez. Bár nem hagy kétséget afelől, hogy új zenék és új kalandok vannak kilátásban. Neki és a bandának még van egy utolsó menete, hogy előadják magukat – egy utolsó ráadás, hogy búcsút mondjanak a rajongóiknak mielőtt a függöny végleg legördül a His Infernal Majesty előtt.

„Remélhetőleg értékelni fogják.” mondja. „De igazából ez nem elbúcsúzás, hanem inkább egy köszönöm – köszönet, hogy a vendégeitek lehettünk. Reméljük, nem maradtunk túl sokáig.”

És ezzel a felvevőt kikapcsoljuk, és nekivágunk az éjszakának – ideje, hogy Ville LA-felé vegye az irányt, aztán pedig egy örömtelien bizonytalan jövő felé. A ég most tiszta, a vihar elült. Bár túl sötét van, de ahogyan eltűnik az aluljáró lépcsőjén, biztos vagyok benne, hogy mosolyog.

|Forrás: Metal Hammer, November 2017|

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

WordPress Anti Spam by WP-SpamShield