Interjú Ville Valoval | Close Up! | 2007

A következő interjút a svéd Close Up! magazin készítette Villével 2007. júliusában, két héttel azután, hogy kijött az elvonóról. Érdekes dolgokat mesél, valamint a Venus Doomról is sok mindent megtudhattok belőle. Elég hosszú, de érdemes elolvasni! 🙂

vlcsnap-2016-01-23-20h03m58s890
Ville 2007-ben

Ville Valo vedel mint egy disznó, az arca szürke és az egész teste remeg a Close Up!-pal való találkozásakor? Vagy mégsem? A dekadens életstílus végül utolérte a nagy rock-romantikust.  Az eddigi legőszintébb interjúban a HIM énekese elmondja, miért költött 49.000 dollárt arra, hogy ismét talpra álljon.

A legutóbbi találkozásunkkor –  szilveszterkor Helsinkiben – Ville Valo kész roncs volt. Az énekes kötelességtudóan levezényelte a Helldone-t, de közben alig bírt ébren maradni. Aludni akart, mégis sört nyakalva találta magát egy kíváncsiskodó svéd újságíró társaságában, hogy összehozzanak egy címlapsztorit a Close-Up 89. számához. Fáradtan, de reményteljesen azt mondta akkor:

– Igazából nagyon izgatott vagyok a 2007. évet illetően. Az elmúlt év kemény volt, a következő jó lesz.

Most július 11-én, egy nappal azelőtt, hogy a Metallica nyitózenekaraként lépnének fel Stockholmban, így szól:

– Érdekes év volt ez, annyi biztos.

A 30 éves frontember Osloból érkező gépe késik, így van két órám, hogy legurítsak két sört a stockholmi Mária tér egyik teraszán. Ville a bár közelében ül egy asztalnál, előtte egy csésze kávé. Ez annyira nem is volna rendkívüli, ha a több tucatnyi alkalommal, amikor találkoztam vele, nem lett volna mindig egy sör a kezében – függetlenül attól, hogy a nap mely órája van éppen.

–  Én most nem iszom. Menjünk fel a szobába és elmondom, mi történt.

Amikor odaérünk, a minibárból kínál nekünk alkoholos italokat magának viszont csak egy üveg ásványvizet vesz ki. A beszélgetés – melyről azt hittem, hogy a szeptember 19-én megjelenő Venus Doomról fog szólni – más irányt vesz, hogy úgy mondjam.

– Olyan sokat ittam, hogy véreset hánytam és szartam. Két óránál többet nem tudtam aludni egyhuzamban, ha nem ittam meg előtte négy Stella Artois-t. Hihetetlenül feszült voltam az album elkészülte után. Miután a keveréssel is végeztünk, úgy gondoltam, majd kiveszek egy kis szabadságot. De nem sikerült. Meghallgatások, találkozók és találkozók és még több találkozó követték egymást. És csak egyre többet és többet ittam. Amikor Los Angelesben elmentem egy orvoshoz, azt mondta, hogy le fog állni a szívem, ha nem fekszem be a sürgősségire vagy egy rehab központba. Úgyhogy inkább az elvonót választottam Malibuban. 28 napot töltöttem ott.

Mikor volt ez?

– Már 7 és fél hete józan vagyok, beleszámolva azt a 28 napot is. Azt hiszem, kb. két hete jöttem ki. Egy örökkévalóságnak tűnik, mert máris annyi minden történt azóta. Annyira menők voltunk, hogy egy videokonferenciát is tartottunk a kiadóval, amíg az elvonón voltam, ami egyébként tök jó volt. A hely neve Promises (Ígéret), de ez inkább a celeb népségnek szól.

Ismerősen hangzik a név? Az utóbbi 6 hónapban rengeteget lehetett hallani róla a sajtóban, mivel Britney Spearst és Lindsey Lohant is ott kezelték (minden látható eredmény nélkül). A Promises-t híresebbé tevő celebek között szerepel még Betty Ford, Charlie Sheen, Ben Affleck, Selma Blair, Tim Allen, Christian Slater és Diana Ross neve is. Nézd csak meg a www.promises.com-ot. Inkább hasonlít egy olyan luxus szállóhoz, ami a normál dolgozó népségnek csak álom marad.

Mennyibe került?

– Egy hónap 49.000 dollárba, mondja Ville nevetve. És nem kaptam semmilyen kedvezményt. De megérte.

Leírható az adóból?

– Nem tudom. Majd kiderítjük, mert ez nagyon sok pénz. Remélem, a cégem ki tudja fizetni. Nekem nincs ennyi pénzem, és ha nem, akkor kölcsönt kell felvennem.

Azért neked is kell, hogy legyen annyi pénzed.

– Nem, nem. Nincs ennyi a számlámon. A cégemnek van. Nekem csak olyan kiadásokra van pénzem, mint pl. Dimmu Borgir új albuma. De jó volt elmenni. Nem volt más lehetőségem, mert nem igazán tudok nemet mondani. És ezalatt nem az alkoholt vagy a drogokat értem, hanem a munkát. Egyre magasabbra ért a szar, egyre több találkozó minden nap, én meg csak egyre többet ittam és stresszeltem magam. Nem ettem és nem ittam majdnem másfél hétig, két évnyi piálás után… vagy inkább úgy mondanám, hogy az örökös piálás után. Minden nap megittam néhány korsóval: 4-8-at vagy inkább 6-10-et. Nem tett jót nekem, de nem tudtam leállni, mert nem volt gyógyszerem. Az elvonón Librium-ot adtak nekem 4-5 napig meg egy kis altatót. Ezután már elég jól éreztem magam.

Mi a hatása a Libriumnak?

– Abbahagytam a remegést. Előtte úgy remegtem, mint a nyárfalevél, nem igazán volt jó. Nyilván az ember nagyon remeg, ha egyszer csak így leáll ennyi évnyi társasági alkoholizálás és kemény piálás után – mondja és csettint egyet az ujjával.

Amikor az orvosnál voltál, két lehetőséget adott: a sürgősségi osztály vagy az elvonó?

– Elmagyarázta, hogy a vérem káliumszintje annyira alacsony, hogy az már komoly problémát okoz. – szakít félbe Ville, mielőtt újrafogalmazhatnám a kérdést. Mondtam neki, hogy erre nekem nincs időm. Interjúkat kell adnom, ami igaz is volt. Megnézte a vérmintámat és nagyon nyugtalan volt. Úgyhogy meggyőztem magam, hogy én igenis be akarok vonulni az elvonóra.  Mert nem lesz időm pihenni, ha Los Angelesben vagy Helsinkiben vagyok, nem tudom csak úgy bezárni az ajtót, kikapcsolni a mobilom és nem csinálni semmit, mert a zene világában mindig történik valami. Vagy egy rendkívül fontos interjú vagy egy rendkívül fontos döntés, amit meg kell hozni.

Egy téglafalba, 49.000 dollárba és egy elkobzott mobiltelcsibe került, hogy 15 év után először bírjanak rá az egy helyben maradásra. Sok igen különböző hátterű, de csodálatos emberrel találkoztam. Kellemes volt csak olvasgatni, és lebarnulni Malibuban. Nem rossz. Bár az első két hét után már unatkoztam. Szóval legközelebb a detox után felszerelkezem egy kis Retox-szal utalva a Turbonergro legújabb albumára, ami az öltözőasztalon hever.

Mielőtt elmentél az orvoshoz, gondolkodtál az elvonón?

– Akkor már több mint egy éve gondolkodtam rajta, de ott voltak a dalok, amiket meg kellett írni, és egy album, amit el kellett készíteni. Általában egyfajta ürességet érzel, miután egy lemez elkészül. Rengetek időt valamint fizikai és lelki energiát fektetsz a dalok elkészítésébe, hogy minden a helyén legyen, valamint az olyan részletekről való gondoskodásba, minthogy melyik stúdiót kéne használni, vagy hol kéne mixelni ezt a szart, és ki fogja megcsinálni az albumborítót.

Mikor mindennek vége, teljesen üres leszel belül. Olyan mintha hashajtót vennél be, nem marad semmi benned. Igazából ez a legrosszabb pillanat. Amikor dolgod van, a határaidat feszegeted, és sokat bulizol. Egy egész üveg vörösbort meg kellett innom, hogy ki tudjak kelni az ágyból. Ez nagyon beteg dolog, de nem tudtam leállni vele, mert dolgoznom kellett.

A Promisesben az Anonim Alkoholisták „12 lépés” programját használják, amely instrukciókat foglal magába, hogyan gyógyulhatsz meg lépésről lépésre. Jónhány lépés Istenre és egy magasabb erőre hivatkozik. Nos ez nem igazán vall Ville Valo-ra.

– Adtak egy kérdőívet, ahol a következő kérdésre kellett válaszolni: – Milyen hatással volt a kezelés a hitedre? A válaszom: Semmilyennel, mert én egy ízig-vérig skandináv, pogány, sátánimádó rocker vagyok.

Hogy reagáltak erre a Promisesben?

– Nem mondtak semmit… Ez már akkor volt, mikor kijelentkeztem. Amúgy kedves emberek. A személyzet csodálatos volt, elképesztő sztorikat meséltek. Nagyon támogató volt a légkör. Azt mondták, hogy ez a program volt a legkevésbé AA elveken alapuló. Az alapján, amit hallottam, Európában kicsit lágyabb a rendszer, de odaát templomokban tartják a találkozókat. Nem túl keresztényi, de akkor sem nagyon szeretek templomba járni. Nem hiszek abban, hogy lenne egy magasabb erő, ami elválasztana az alkoholtól. Ha ilyen gyenge vagy, a dohányzásról való leszokáson sincs értelme gondolkodni. Amikor úgy döntöttem, hogy leteszem az alkoholt, leálltam mindazzal is, aminek eddig a függője voltam.

Az akaraterő a lényeg. Ha nem tudom kezelni a piát, akkor kurvára nem is kéne innom. Sok időbe telt, amíg erre rájöttem. Sokáig tudtam kezelni, több ideig mint a legtöbb ember szokta. De amikor a szar elérte a ventillátort, szétfröcskölte az egészet!

Fel kellett állni az emberek előtt és mondani: „Heló, Ville vagyok és alkoholista.” ?

– Igen, de én csak nevettem és azt mondtam: „Egy kibaszott részegdisznó vagyok! Van egy ima is, aminek az egyik része így hangzik: ’Istenem, adj nekem türelmet, hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni bla-bla-bla… Ehelyett én azt mondtam: „Ozzy, adj nekem türelmet… vagy Black Sabbath adj nekem türelmet…”

Nem tudom, hogy a svédeknél milyen, de a finnekben van egyfajta munkásbüszkeség. Keresztülverekszed magad a problémáidon. Számomra is a büszkeségről szól a dolog. Arról, hogy nem kellene elcsesznem azt a csodálatos helyzetet, amit a zenéléssel 7 éves korom óta elértem. Nem akarhatom ezt tönkretenni, csak mert szeretem azt a pisi-színű italt. Mostanában az egyedüli gyengém a víz, a cigi és a kávé. De jól érzem magam. Szeretek józan lenni. Az a terv, hogy a következő év szeptemberéig józan maradok, hogy képes legyek megcsinálni a promóciót és turnézni az új albummal. Jobban alszom és jobban is éneklek.

Sokat nevettünk azon, hogy jó kis karrierépítés lehetne, ha a promóciót józanul csinálnám, aztán amikor ismét dalokat kell szerezni, megint elkezdek inni és előre beletervezzük a következő album költségvetésbe az elvonóm díját is. Mostantól kezdve ez lehetne a bevett módi. 🙂

Ez elég furán hangzik egy olyan valakitől, aki épphogy kijött az elvonóról. Nem kellene mostantól józannak maradnod egész hátralévő életedben?

– Nem. Sok ember csak azért megy elvonóra, hogy detoxikálja magát, aztán onnan egyenesen a kocsmába megy. Én nem akarom ezt csinálni, mert nem szeretnék csalódást okozni a bandának, a kiadónak, a szüleimnek, Sepponak vagy bárki másnak. Jó érzés, hogy józanul is képes vagyok idő tölteni az emberekkel, ezzel semmi gond. Néha szeretek túl messzire menni – ezt csináltam az ivászattal is és emiatt most a sör puszta gondolatától is rosszul vagyok. Teljesen felpuffadtam tőle, az arcom szürke volt, állandóan remegtem és pánikrohamaim voltak. Az alkohollal próbáltam gyógyítani magamat, amikor valójában csak abba kellett volna hagynom. De nem volt rá időm, mert egyfolytában dolgoztam.

Tömegiszonyom lett, féltem kilépni az ajtón vagy nyílt terepen lenni. Nagyon rossz volt, leginkább az erős másnaposság volt az oka. És összetévesztettem a másnaposságot a depresszióval, az ivástól pedig még lehangoltabb lettem. A szerotonin- és cukorszintem leesett, ez okozta ezt az általános közérzetet.

Tanulságos volt. Így lett még egy lyuk az övemen. És nem a súlyveszteség miatt, hanem mert nyertem még egy tapasztalatot. Mindig azzal viccelek, hogy szeretem az emberkísérleteket, és most én magam vagyok a kísérleti patkány.

Akkor nem tartod magad alkoholistának?

– Fenéket! Nem hiszem el, amit tanítanak, hogy az alkoholizmus betegség – inkább egy életstílus. Skandinávok vagyunk, tehát iszunk. Pokoli jól szórakoztam, de elértem azt a pontot, ahol a szórakozás már rémálommá vált. Nem tartott sokáig. Nem túl jó, amikor már 6 doboz sör meg kell innod, aztán miután felkeltél az ágyból, még mindig másnapos vagy, mert annyit ittál. Feszegettem a határaimat – nem tudatosan, hanem tudattalanul. De kellett egy kis szünet.

Ha úgy érezném, hogy innom kellene, most azonnal megtenném. De a munkámra való büszkeség többet ér. Nem akarom elcseszni ezt az egész banda dolgot. A zene tette lehetővé, hogy ilyen nevetségesen nagy mennyiségű sörre tegyek szert. De nem azért lettem zenész, mert piálni akartam, hanem azért, mert szeretem a Black Sabbathot. Inkább józan vagyok és unalmas, minthogy ezt az egészet tönkre tegyem.

Kicsit komolyabbra váltja a hangvételt és heves lesz.

Kurvára nem tudom elviselni a sok nyavalygást az Anonim Alkoholistáktól és az öreg rockerektől, akik a sanyarú gyerekkorra fogják az egészet. Mindenki rohadtul negatív. Ha bántalmaztak is, a mostani helyzet a saját személyiségeden múlik. Rengeteg drogfüggő és alkoholista van, akiket sohasem bántalmaztak, akik gazdag családból származnak és csak jól akartak szórakozni. Mindenféle emberrel megesik, de mindebből valami pozitív dolgot kéne kihozni. Mögöttem van 15 kibaszott évnyi elképesztő bulizás, ami több mint amennyi a legtöbb embernek megadatik az egész életében. És örömmel várom a további bulikat, de ezúttal többre szeretnék emlékezni belőlük. Meglátjuk, mi lesz. Nem szeretnék egyezkedni magammal. Ez olyan, mint a recskázás.

Szoktál AA gyűlésekre járni?

– Nem! Ez megint csak büszkeségi kérdés. Ha nem tudom ezt saját magam kezelni, akkor cseszhetem. És most el kell mennem hugyozni…

A hotel luxusszobájának – mely egyébként az ABBA egyik tagjáé, Bennyé – nem csak a Mária térre nyíló kilátása szép, de egy hatalmas ablak lehetővé teszi azt is, hogy szemmel tarthasd a fürdőszobában zajló dolgokat is. Eléggé perverz… A klotyóból Ville épp azt magyarázza, hogy a vízesés szerű hang okozója a bőséges mennyiséggel elfogyasztott víz, kávé és Red Bull.

Amikor ismét kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, ott folytatja a beszélgetést, ahol abbahagyta.

– A rehab központban mindenkinek saját segítője volt, akivel négyszemközt beszélhetett. Amit ő a legnagyobb problémámnak vélt, az hogy iszonyat nehezen tudok nem-et mondani, például a munkára meg ilyenekre. Azt mondtam, szeretnék egy nap kimenőt kapni, ő meg azt mondta, oké de előbb kérned kell. Kibaszott nehéz volt… legalább 5 percig tartott, mire végül képes voltam rá. Gyakran van olyan érzésem, hogy cserben hagyom az embereket, mert mindig találok valamit, amivel a banda sikerességét mozdíthatom előre.

Szóval túl sokat vállalsz. Mondjuk ez szilveszterkor is nyilvánvaló volt, amikor annyira próbáltál megfelelni annak, amit a többiek vártak tőled.

– Az utóbbi néhány évben jól ment minden, de egyszer csak nekicsapódtam a falnak bizonyos értelemben. Tanulságos volt. Nem változtatnék meg semmi sem ezzel kapcsolatban. Annyira jó vért szarni, meg vért hányni… jó látni, hogy mennyire tudod kifeszíteni a fizikai határaidat. Nincs ezzel semmi gond, most pedig itt ülök és vizet iszom.

Néhány órával a találkozó előtt megnéztem egy interjút a YouTube-on, amit a német Sonic Seducer készített  május 20-án LA-ben, épp mielőtt az énekes bevonult a Promises-be. Egy lány azt írta a kommentben Ville eléggé összefüggéstelen beszédéről és megjelenéséről: ’Nem hiszem el, hogy ez tényleg Ville Valo. Nem lehet. Szörnyű… még az is, amit mond. Kérlek, mondd hogy ez nem Ville Valo.’

– Másnapos voltam. Berúgtam 6 sörtől, aztán meg 10 interjút kellett adnom. Csak aludni akartam. Azt kellett volna mondanom, hogy rosszul vagyok, hagyjatok békén. De nehéz nemet mondani. Én nem tudom ezt megtenni, mikor a világ minden sarkából jönnek emberek és rengeteg pénzt költenek, hogy lássanak. Nagy gond, ha nem tudsz nemet mondani, egyszerűen nem tudom megtenni. És általában én vagyok az egyetlen a bandából, aki ott van. Végeredményben sokat tanultam belőle. Hiszek abban, hogy mindenkinek joga van hibákat elkövetni, mert csak így lehet tanulni. Ezért akartam elvonóra menni. Egyike voltam a keveseknek, akik önkéntesen tartózkodtak ott. Akartam, mert tudtam, hogy máskülönben a munkám és a művészetem szenvedi meg.

Amikor ott voltál egyedül…

– Sok más emberrel egyetemben – fűzi hozzá gyorsan.

Visszagondoltál arra, hogy mi történt a múltban vagy mi lesz a jövőben?

– Rohadtul nem érdekelnek ezek a dolgok. A jó mindig elhomályosítja a rosszat. Nem hinném, hogy bárkinek az élete könnyű lenne.  A középszerű unalom vagy a mindennapi élet bamba szürkesége rosszabb, mint az állat módjára történő bulizás, mert az megöli a lelkedet. Az agyam még mindig elég jól működik.

vlcsnap-2016-01-23-20h06m19s008

Ville a sokadik szál cigarettára gyújt rá, ezúttal kissé mérgesen. Ha egy Disney karakter lenne, most biztosan füst jönne ki a fülén.

– Egyvalamiről sokat gondolkodtam az elvonón, mégpedig a dohányzási tilalmakról. Most már nem lehet a kocsmákban rágyújtani, én pedig épp a tilalmak finnországi bevezetésével egyidejűleg szoktam le az ivásról is. Most már mindenhol tilos dohányozni, ami szerintem beteges. Az egyetlen oka annak, hogy nem szokok le a cigiről az, hogy még mindig lakik bennem egy punk kiskölyök. Utálom, ha megmondják, hol nem dohányozhatok. Valami dagadt, frigid picsa kezdte el ezt az egészet, akit már vagy 30 éve nem dugtak meg rendesen. Nem értem, hogy miért nem lehet elszívni egy staubot egy olyan helyen, ahol mindenki – beleértve a csapost is – dohányozni akar. Nem kell bemenni, ha nem akarsz. Azt megértem, hogy az éttermeknek – ahol esznek az emberek – miért kell füstmentesnek lennie. A vicc az egészben, hogy néhány országban megengedett a hashish szívása. Ez mégis milyen üzenetet közvetít a fiataloknak? Füvet meg crack-et lehet szívni, de cigarettát azt nem?? Ugyanakkor az állam meg milliárdokat kaszál a dohánytermékek adójával. Nagyon fura ez az egész.

A Los Angelesi tartózkodás és a Metallica előtti fellépés között mindössze két nap jutott otthon Helsinkiben. Ville egy olyan házba jött vissza, ami gyakorlatilag a feje tetején állt. A sok-sok buli bizonyítéka ott hevert mindenütt. A hűtőben lévő sörös üvegeket elvitte a HIM próbatermébe, de azt az üveg nagyon drága konyakot, amit a 30. születésnapjára kapott, érintetlenül hagyta.

– Ha átugrik valaki meglátogatni, kaphat egy pohár konyakot a kávéjába. Mellesleg így az akaraterőm is próbára van téve. – hangsúlyozza. Amikor kijöttem az elvonóról, megkértem a személyzetet a Sunset Marquisben (hotel – a szerk.), hogy minden alkoholos italt tüntessenek el a minibárból. De rájöttem, hogy kibaszott gyenge vagyok, ha emiatt az éjszaka közepén fel kell kelnem és depisnek kell érezzem magam. Nincs okom rá, hogy lehangolt legyek. Ha oly szinten az alkohol uralma alatt vagyok, hogy a boldogsághoz a minibárból kell megbontanom egy őrülten drága mini vodkát, akkor mér rég elbuktam. Tudod, mindig azt mondják, hogy soha többé nem térhetsz vissza a régi környezetedbe, miután kijöttél a rehabról. De én ösztönösen azt gondoltam, hogy a pokolba ezzel a hülyeséggel! Én a kocsmában érzem jól magam, egyszerűen így van. Csak lógok más bandákkal, mindenki iszik vagy csinál amit akar. Drog mindenhol van a világon, felőlem pedig mindenki pontosan azt csinálja, ami jól esik neki.

Te vagy az első olyan beszélgetőpartnerem, aki ezzel a hozzáállással jött ki épphogy az elvonóról. Többnyire ilyenkor mindenki megtért, újonnan megmentett vagy Isten tudja mi.

– Rengetegféle függőség vagy gyengeség létezik. Ha így valaki jobban érzi magát, akkor az teljesen rendben van. Ha leszoknék a cigiről, attól még az emberek körülöttem szarrá dohányozhatnák magukat. Nem érdekel. Az ő testük, az ő döntésük. Szeretek inni, rohadt jó buli, de jelenleg a szervezetem nem bírja.

Egyébként a többiek hogy tudták meg, hogy elvonóra mentél? Felhívtad őket?

– Nem, Seppo tette meg. Nem akartam senkivel se beszélni. El is vették a mobilomat. Volt látogatási idő a hétvégéken, de az első két hétben nem akartam senkivel se találkozni. Csak ki akartam józanodni, és nem valami kiborító Ozzy Osbourne utánzat lenni, akinek éppen szar napja van. Egymagam akartam lenni, és először rendbe tenni a gondolataimat. Ezen kívül szerettem volna bebizonyítani a többi srácnak, hogy képes vagyok idekint is boldogulni. Pár hete már kint voltam, ivás és ostoba dolgok elkövetése nélkül dolgoztam az albumborítón, mielőtt ismét találkoztam velük. Jobb fizikai bizonyítékkal szolgálni, mint marhaságokat beszélni.

Ville mosolyogva elnézést kér, hogy hozhasson magának egy csésze kávét a folyosón található automatából. Mikor visszajön,  már azelőtt folytatja, hogy elhelyezkedne a kanapén:

– Mondtam Sepponak: „Mondd el mindenkinek mi történt. Inkább személyesen találkoznék velük, mint valami rossz térerejű telefonon keresztül, tíz órás időeltolódással miközben egy ilyen helyen vagyok.” Mégis mit gondolnának? Mi szólnának a szüleim? Örültem, hogy a döntés megszületett. Mindenkinek elmondtam, mi történt és mindenki nagyon támogatott. Aki türelmes, jutalmat érdemel.

Próbálkoztál elővigyázatossági intézkedésekkel?

– Nem. Seppo ezzel ellentétben előjött sok ilyesmivel, de mondtam neki, hogy kurvára de nem kell! Migé alig iszik, Burton és Linde néha szoktak, Gas meg talán egy héten ha egyszer részegedik le. Már beszéltünk a következő turnéról. Ha minden igaz, lesz egy busz a bandának, meg egy a személyzetnek, de a banda buszán kicsit nyugodtabbak lesznek most a dolgok. Lehet inni, amennyi jól esik, de nem lesznek partihegyek és hajnali 3-kor nem robbantjuk fel a hangszórókat Slayer-rel. Seppo sok fellépésre velünk fog jönni, neki pedig muszáj lesz ott ülni, dolgozni és telefonálgatni. De a dohányzás és az ivás mindenhol megengedett lesz. Nincsenek szabályok! Az ilyesmitől csak zavarba jönnék, és úgy érezném magam, mint valami fogyatékos. És pont ez az, aminek nem szeretném magamat tekinteni, legalább is ha a piáról van szó! Talán más értelemben fogyatékos vagyok… 🙂

Ez mondjuk teljesen más, mint a Metallicánál, ahol James Hetfield közelében nem lehet semmi alkoholos.

– Az az igazság, hogy nem tudhatjuk nála mennyire volt ez durva.  Nehéz megmondani, hogy pl. Scott Weilandnek (Velvet Revolver) vagy Anthony Kiedisnek (Red Hot Chili Peppers) milyen volt, hogy milyen messzire mentek. Nem látunk bele a fejükbe. Mindenki a saját drogproblémájáról beszél csak. Ebben az évtizedben ha kinyitsz egy rockmagazint, különösen az elmúlt két évben, rengeteg művész nyílik meg és panaszkodik a gyerekkoráról. Feltételezem, ez egy jó téma, de én mindig úgy gondoltam, hogy a rock ’n’ rollnak a megbecsülésről kellene szólnia. Meglehet, hogy voltak problémáid, de birkózz meg velük! A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, és nem azért, hogy együtt éljünk velük. Ez olyan, mintha kificamodott bokával sétálgatnál, hogy a fájdalom folyamatosan emlékeztessen a balesetedre.

Ville viccelődik magán és kijelenti, hogy ő is volt olyan hülye, hogy abba a helyzetbe hozta magát, ahol a szívroham és az elvonó közötti döntéssel kellett szembenéznie, de ugyanakkor elég okos volt ahhoz is, hogy az elvonót válassza a szívroham helyett.  Majd visszaemlékezik:

–  Amikor 1997-ben elkezdtük a bandát, Antabuse-t (gyógyszer, amelyet az alkoholizmus kezelésére használnak, nagyon kellemetlen mellékhatosokat okoz, ha valaki ráiszik – a szerk.) szedtem. Akkoriban nem is ittam olyan sokat, de ettől teljesen leálltam. A turnék során soha véget nem érő bulizás van, és könnyebb elütni az időt, ha iszol. Mi skandinávok pedig tudunk inni. Nem panaszkodom, mert tényleg kibaszottul jól éreztem magam. De most is jól érzem. Épp rendeltem egy új gitárt, ami otthon fog várni Helsinkiben két nap múlva, mikor hazaérek. Elkezdek majd játszani, és meglátjuk milyen érzés lesz. A kezeim már nem remegnek, szóval sokkal jobban tudok akusztikuson játszani. Ez valami újnak a kezdete lehet.

Próbált valaki rávenni, hogy menj elvonóra? Mondjuk a szüleid?

– Nem, mert nagyon sokat dolgoztam. Amikor elkészült a lemez, egy roncs voltam. Angliában volt három fellépésünk, ami szarul sikerült. Akkor már egy éve nem turnéztam, és kibaszott ideges voltam a fellépés előtt, mert hajlamos vagyok elfelejteni a dalszövegeket. Akkor azért ittam, hogy lenyugtassam az idegeimet, és persze részegen mentem fel a színpadra. Így aztán még több szöveget felejtettem el, pánikba estem és féltem, hogy a következő sort is el fogom felejteni. Azt hiszem Barbra Streisand-nak is ugyanez a gondja. Nem is lépett fel élőben vagy 20 évig, miután elrontott egy számot, pedig ő nem is drogozott akkor. Ilyenkor csak belekerülsz az ördögi körforgásba, és azon agyalsz, vajon el fogod-e felejteni a következő sort? A harmadik angliai koncert már jobb volt. Az első szörnyűre sikerült – legalább is számomra, a második egy picit jobb volt, de még mindig nem az igazi. Ilyen esetekben könnyebb – legalább is számomra – ha piával nyugtatod az idegeidet. Inkább az ellenkezőjét kellett volna tennem, de nem volt elég idő. Ha a napi fogyasztásod eléri a 8 korsó, nem tudsz egyszerre csak leállni, mert az elvonási tüneteken át kell esni.

Sok legendás énekesnek megváltozik az előadása, hogy úgy mondjam. Ozzy manapság már köztudottan egy szárnyavesztett holló, James Hetfield is gyakran már csak árnyéka régi önmagának. Még George Michael  is beszélt a hangproblémáiról nemrég, és bevallotta, hogy már nem igen tudja kiénekelni a magas hangokat, amiket korábban minden erőfeszítés nélkül pontosan eltalált.

Ville Valo azért fiatalabb, mint ezek a veteránok, de sok kritikát kellett elviselnie az énekhangja miatt.

– A hang változik, fura egy izom ez.  A King Diamond-ordítás már nem megy. – jelenti ki. Ugyanakkor jól ki tudom énekelni a magas hangokat rekedtes hangzásban és a mélyebbek is sikerülnek. A hang sokat változik az életed során, az nem számít, hogy dohányzol vagy iszol-e. De nem bánom, ha néhány év múlva olyan hangom lesz mint Mark Lanegané. Kedvelem a mély, rekedtes karakteres énekeseket. És az is számít, mennyit turnézol. Mostanában egy fél hanggal lejjebb hangoljuk be az élő fellépéseket, ami miatt minden mélyebbnek hangzik. Így nem kell a szakadék szélén egyensúlyoznom, de megmarad a Spinal Tap-féle extra tizenegyedik fokozat is mint felső határ. Úgy tűnik, hogy ez jól működik, különösen az új anyag esetében, de nehéz megmondani, mivel még nem kezdtük el a turnét. Normál esetben ha gyakorolsz, a hangod jól szól, ami kb. az első három koncertig meg is marad. Aztán egyre gyengébb lesz, majd ismét erősödik a tizedik koncert után. Megváltozik, vaskosabb és erőteljesebb lesz. De ha vesszük pl. Rob Halfordot, pár régi számát már nem tudja elénekelni. A legtöbb nagy énekes nem tanult énekelni, szóval valószínűleg tönkre is tették a hangjukat. De mindeközben szert tettek egy bizonyos stílusra a klasszikusan képzett énekesekkel ellentétben.

Szeptember 3-ig a HIM az Egyesült Államokban turnézik többek között a Linkin Park-kal, a My Chemical Romance-szel, akkor ér véget a Project Revolution turné. Hogy vajon a svéd rajongóknak mikor lesz lehetőségük meghallgatni a józan Ville Valot, az majd még kiderül (mivel nem sok esély volt rá a Stockholm Stadionban). Ville maga nagyon reméli, hogy jövőre el tudnak menni egy jó kis skandináv turnéra – 2002 óta először. Attól függ majd, hogy hogy mennek a dolgok a hatodik stúdióalbummal, milyen igények merülnek majd fel elsősorban az USA-ban.

A Venus Doom-ot Helsinkiben vették fel a Finnvox stúdióban. A társproducer Hiili Hiilesmaa volt, aki dolgozott már az együttessel az első “666 ways to love: Prologue” albumon, és az azt követő “Greatest Lovesongs vol. 666” című lemezen is. Ő végezte a hang korrekciót a “Love Metal”-on, aminek a producere Tim Palmer volt. Az ő nevéhez fűződik a “Dark Light” is, és az új albumért is ő felel.

– Nem hívhatjuk “rehab-albumnak”, mert szinte az egészet részegen írtam. Vagyis egész pontosan ezzel akartam gyógyítani a másnaposságot, úgyhogy inkább “helyreállító-albumnak” nevezném. Nem tudom miért, de a “Venus Doom” engem valahogy a Jane’s Addiction “Ritual de lo Habitual”-jának hangulatára emlékeztet. Az a munka elég színes, mozgalmas, érzed a hatását, de mégis nagyon nehéz kategorizálni.

Ez egy bámulatos lemez, HIM-es sajátossággal, de eltérő hangzással.

– Már annyiszor csináltunk sima négy perces számokat különböző formákban. Sokkal természetesebb érzés valami szerves és piszkos anyagot gyártani, ami így is nagyszerű, de nem úgy hangzik, mint egy Ulver (norvég folk metál banda – a szerk.) lemez .

Még a télen a My Bloody Valentine-t (ír rockbanda – a szerk:) használtad referenciának…. Nem sok minden van belőlük az albumon.

– Nem. A “Bleed Well” volt az első dal, amit megírtam, eredetileg nagyon különféle jellemzőkkel bírt: kemény gitárhangzású, de kedves lágy dal. Aztán a többi dalra is valahogy hatással lett, és innentől megváltozott a dolog. A banda lelkesedése miatt a dalok mindig egy bizonyos irányba haladnak, aztán ahogy jön a többi dal, azok is eszerint változnak. Ez történt itt is.

A “Bleed Well” az egyetlen olyan dal az albumon, ami olyannyira személyes, hogy Ville nem is igazán akar róla részletesebben beszélni, ezt az egy dalt LA-ben vették fel, amíg a keverés készült.

– Ezt a dalt otthon írtam, próbáltam a HIM-hez, mint a bandához igazítani, de aztán csak olyan középszerű lett. Aztán inkább elkészítettem a felvételt egyedül a Chateau Marmont-i bungalómban, és később adtam csak hozzá az éneket. Tim Palmer akusztikus gitáron játszott, és hallani lehet, ahogy mennek az autók a Sunset Avenue-n, és ahogy a széklábak csikorognak a padlón. A Black Sabbath-nak van egy akusztikus instrumentális száma, a “Fluff” , a “Sabbath Bloody Sabbath” albumon, a Led Zeppelin-nek is van néhány folkosabb nótája a harmadik albumukon. Rájöttem, hogy egy kis akusztikus intermezzo az amúgy is változatos, dinamikus albumot még színesebbé tenné. Sokan azt várnák, hogy az akusztikus intro után egy hangos gitár riff jön, de nekem tetszik, hogy semmi ilyen nem történik.

A Killing Joke “Pandemonium”-ját, a “Master of Puppets”-t , a korai Paradise Lost-ot , a My Dying Bride-ot és a Type O Negative-ot  Ville kiemelte, mint az inspiráció forrásait. Így aztán elég meglepő, hogy pár hónapja egy MTV interjúban azt mondta, hogy a Machine Head és a Mastodon most adták ki éppen a legjobb munkáikat, mert ezt úgy mondta, mintha lennének hasonlóságok ezekkel a bandákkal.

– Én nem így gondoltam, szögezi le Ville. Az csak néhány olyan dolog volt, amit abban az időben hallgattam, még ha ezen az albumon nem is érzékelhető. De akkor is inspiráltak engem, akárcsak Buddy Wailer “Blackheart Man”-je. Csak azért mert éppen a Darkthrone-tól hallgatom “A blaze in the northern sky”-t , attól még nem lesz a következő albumunk black metal. De attól még hatással van rám, ahogy bármi más, amit hallgatok. Találkoztam a Mastodon egyik tagjaival 2 éve. Szeretem a Mastodont, nem is annyira a zenéjüket, inkább azt a hozzáállást, viselkedést, amit ők hoztak ebbe a műfajba. Azok a srácok szétturnézták a seggüket, csodálatos emberek, élőben egyszerűek, és valamit másképp csinálnak. Ugyanez a helyzet a Machine Head-del, akik egy időben népszerűnek számítottak, de most már inkább az ikon-bandák közé sorolják őket. Van valami fiatalos ebben a csapatban, amit sok keményebb konstellációban én nem látok.

Mielőtt elmentél rehabra, megkérdezték tőled, hogy a “Venus Doom” nem fogja-e elijeszti azon fiatal rajongók sokaságát az USA-ban, akik a lágyabb “Dark Light” miatt szerettek meg titeket. A válaszod rövid és szabatos volt: “Bekaphatják!” Most hogy józan vagy, hogy felelnél erre a kérdésre?

– Bekaphatják! A próbákon fingunk, Black Sabbath hangzású riffeken gondolkodunk, röhögcsélünk mint a tinilányok, és örülünk a lehetőségnek, hogy még Black Sabbath-osabb zenét csinálhatunk. Ez arról szól, hogy jól szórakozzunk, zenéljünk és kreatívak legyünk. Szörnyű lenne, ha munkaként fognánk fel. Csak az számít, hogy mindannyian mosolygunk és nevetünk a stúdióban. Mindenki más elmehet a fenébe! Természetesen reméljük, hogy a sikerünk folytatódik, és nem próbálunk senkit sem elijeszteni, de nem tartanánk itt, ha azon kezdtünk volna gondolkodni, hogy mit is akarnak az emberek hallani. Nem tudjuk, mit akarnak hallani. Reméljük, hogy valami jót, ami kellemes meglepetésként éri őket, és elfeledteti velük a világot egy kis időre.

A Black Sabbath szelleme járja át a “Love In Cold Blood” című dalt is. A nyitó gitár riffnek sikerült teljesen elkapnia a Ronnie James Dio korszak alatti Tony Iommi-hangzást.

– Ez volt az egyik első riff, amit megírtam a lemezre, épp a Cathedral “Hopkins (the witchfinder general)” című száma járt a fejemben. Eredetileg azt terveztük, hogy beleteszünk egy kis Lee Dorrian-féle whoaaaa, whoaaaa-sikolyt is, de nem jött össze. Az tökjó, ha szerinted Black Sabbath-osnak hangzik. Személy szerint nekem nem, mégpedig a dobok miatt. Én inkább a hangzásra mint egységre figyelek, nem csak egyetlen dologra.

“Mint egy film-előzetes”, így írták le a címadó dalt. Az egyik utoljára megírt dal, és ahogy formálódott, a HIM azt szerette volna, hogy tovább vigye az album különböző aspektusait. A “Venus Doom”-ban hallható egy pornófilmből kölcsönzött hang is, egy orgazmusé. Próbáld csak ki, hátha meghallod….

– Az orgazmus pont az első refrén előtt van, a jobb oldali hangszóróban hallható, miközben én sikítok a balba. Elég csúnyán hangzott normál sebességgel, ezért inkább lelassítottuk. A képi effektusok nélkül inkább vérfolyáshoz hasonlított.

És a dalszövegek – dobpergés!- szerethető magyarázatai a szerelemnek. Ugyanez igaz a következő dalra is: “Love In Cold Blood”

– Ez arról szól, hogy hogyan változtatja a szerelem az embert állattá. Az érzelmi káosz annyira állattá tesz, amennyire csak lehet – már majdnem négy lábon is jársz – és talán az is vagy, attól függően, mit tartasz előnyösnek.

Azt mondtad egyszer: “szövegében ez az album arról  szól, hogyan veszítettem el egy kapcsolatot, majd hogyan sikerült visszaszereznem, csak azért, hogy aztán elveszítsem az eszem, és próbáljak észhez térni újra”…

– Valószínűleg csak hülyéskedtem, mondja Ville nevetve. Nekem ez inkább egy “szedj fel a padlóról – album”. Mankónak használom a zenét, hogy újra járni tudjak. Voltak kimerítő dolgok, amik aztán elvezettek egy bizonyos határig. A zenén keresztül el tudtam őket engedni, és ismét értékelni tudtam őket, mikor már le voltak írva papírra, és benne voltak a zenében. Néha nagyon nehéz tükörbe nézni. Tudod, mire gondolok.

Persze, én általában úgy kelek fel, hogy “Jézusom, már megint egy kócos-haj nap!”

Ville nevet.

– Egy bizonyos szinten az élet nagyon kemény és nyomasztó tud lenni. Még ha nincs is okod a lehangoltságra, akkor is ott van feletted egy fenyegetően gomolygó  felhő. Mindenki máshogy birkózik meg ezzel, de én ebből élek, és nem nagyon akarok ezektől a felhőktől megszabadulni, inkább csak ellenőrzés alatt tartom őket. Ez egy akció-dús év volt, a kapcsolatom szempontjából is, abból is látni, hogy már nem vagyok Jonnával… Hallható a búskomor kétségbeesés az albumon, néha tényleg elég “búbánatos”.

Szóval az album nagy része a kettőtök kapcsolatáról szól?

– Nem az egész. Inkább rólam szól, nem kifejezetten a kapcsolatról. Aztán még olyan dolgokról, amiket hallottam. Olyan dolgokról, amiket az emberek gondolnak, de nem kéne nekik ezeket gondolni. Egyfajta ön-terápia. Én nem mondanám, hogy bármelyik dalt is őhozzá írtam volna… talán csak a “Cyanide Sun”-t. De igazából nem szoktam soha senkihez egyénileg dalt írni.

Ville Valo és Jonna Nygren 2006 tavaszán bontották fel az eljegyzésüket, de utána is még egy pár voltak. Mikor találkoztunk szilveszterkor, Ville “hullámvasút-kapcsolat”-ként jellemezte ezt..

Mikor az album íródott, akkor ti hol együtt voltatok, hol külön. Abban az időben úgy gondoltad, hogy túl fogjátok élni a vihart?

– Persze. Talán az ivászatom egy kicsit közbeszólt. Nagyon sokat dolgoztam, nem nagyon volt Jonnára időm. És volt még rengeteg más dolog is, de azokról nem szeretnék beszélni, mert magánügyek. Ezekből sok mindent elrejtettem a dalszövegekben, ezzel valamennyire tudom tolmácsolni, anélkül, hogy a többiek a bandában tudnák. Én így kezelem a dolgokat. Van egy nagyon fontos lecke, amit a malibui tartózkodásom során megtanultam, mégpedig a mondás miszerint “előbb magadon kell segíteni, aztán tudsz csak másokon”.  Ez igaz – és rám is igaz egyelőre. Azt szeretném, hogy képes legyek törődni a bandával, lógni a fiúkkal, és büszkének lenni arra, amit eddig elértünk, és arra amit majd el  fogunk érni a jövőben. Ha továbbra is  a bulizásra, a dalírásra, a koncertezésre és a kapcsolatomra egyszerre koncentráltam volna, akkor mindegyik el lett volna hanyagolva. Muszáj volt egy határvonalat húzni magamnak néhány dologgal kapcsolatban, és a zene az egy olyan valami, ami már azelőtt megvolt nekem, még mielőtt bármiféle kapcsolatom is lett volna. A zenét nem merem kockáztatni a kicseszett szerelmi életem, a bulizás, vagy a könyv-rajongásom miatt. A zene az egyetlen dolog, amiben nagyjából jó vagyok, miért abba piszkálnék bele?

A “Passion’s Killing Floor” volt az első ízelítő a Venus Doomról, ami a “Transformers” filmben is hallható volt. A refrén, a többi szöveg nélkül már 1998-ban megíródott, a fő gitártéma pedig 2001-ben. Ville korábban azt  mondta, hogy a HIM nem szórakozik negyven-egynéhány dallal egy lemezen, és azokat az ötleteket, amik nem éleződnek ki azonnal, félreteszik.

Nem szokatlan, hogy valami olyanhoz nyúlsz, ami már elég régi?

– Igen is meg nem is. Nem veszek fel riffeket, csak hogy később használhassam őket. Az agy egy fura szerzet, olyan dolgokra is emlékszik, amik már majdnem 10 évesek. Egyszer csak hirtelen eszedbe jut, hogy  “ó a francba, ezer éve megvan már ez, nem lenne ez ide jó?!” A “Passion’s Killing Floor”-ban van néhány egész elképesztő pici kis részlet. “A szívem egy temető, bébi, és az ördöggel szeretkezünk szenvedélyünk vesztőhelyén. “

Az emberek mindig azzal  a legkegyetlenebbek, akit a legjobban szeretnek. Ez sokaknak természetes, de hogy miért, azt nem tudom. Olyan sok az elvárás a világban, nem viselkedhetsz úgy, mint egy bolond vagy mint egy állat, de egy kapcsolatban gyakorlatilag megengedett, hogy úgy viselkedj és kiengedd a gőzt.

De a te szakmádban lehetsz szörnyeteg, és ez így teljesen elfogadott.

– Igen, de azért megpróbálsz fenntartani egy fajta méltóságot. Közeli kapcsolatokban és a barátokkal vagyok valószínűleg a legaljasabb. Sokan vannak így, mert olyankor megengedheted magadnak, hogy robbanj, hogy kitörjön belőled a negativitás, és hogy könnycseppeket hullass, ha olyan emberekkel vagy, akik a legjobban ismernek téged. Könnyen megtörténhet, hogy ez az első lépés ahhoz, hogy megromoljon egy kapcsolat, főleg ha kiderül, hogy csak ezt csinálod, pozitívat viszont soha.

Az első kislemez, a “Kiss Of Dawn” különbözik az összes többi daltól, ez kimondottan egy bizonyos személyhez íródott.

– Amikor a “Dark Light”-ot vettük fel Los Angelesben, együtt lógtam egy nagyreményű zenész sráccal. Nagyon jól szórakoztunk együtt és jó barátok lettünk. Egyik éjjel, mikor valahol turnéztunk – talán valami promóciós út lehetett – kaptam egy hívást, hogy megölte magát. Nagyon rosszul érintett, frusztrált voltam és szomorú. Az egyik barátja csinált photoshoppal egy képet róla, amin angyal szárnyai vannak, egy gitár van a nyakában, és cigi a szájában. Szerette a zenénket, a kép alján az egyik dalunkból van egy idézet. Be van keretezve, kitettem az ablakpárkányra otthon. Egyszer csak ott ültem egy akusztikus gitárral, és néztem a képet, arra gondoltam, hogy neki biztos tetszene, ha írnék a tiszteletére egy dalt. Ez inkább egy visszaemlékezés arra az időre, amit együtt töltöttünk, és nem arról szól, hogy milyen dühös és frusztrált vagyok azért, amit tett. Végül is az ő döntése volt. Fiatal és meggyötört művész volt.

Nem nehéz látni az összefüggést a “Song Or Suicide”-dal.

– A népdalénekes Judee Sill, aki túladagolásban halt meg 1979-ben, járt valakivel, akivel nagyon kemény, nehéz kapcsolatuk volt, ami nyilvánvalóan a sajátomra emlékeztetett. Ő mondta egyszer: “Dal vagy öngyilkosság” , ami azt jelentette, hogy abban a helyzetben vagy ír az életéről egy dalt, vagy megöli magát. Szerintem ez elképesztően jól hangzik, és nem mellékesen a rövidítése: S.O.S…. Nagyon is jól illett az album hangulatához és az enyémhez is: “Gyásszal gyógyítom a sebeimet, rólad álmodom, és életre sírom magam.” A létezés egy  bizonyos perspektívájából nézve igenis jó rosszul érezni magad, mert legalább tudod, hogy életben vagy.

Tavaly októberben Ville két és fél hetet töltött Lappföldön, Finnországban. Nem tudott annyit dolgozni, ahogy remélte, de azért egy “Cyanide Sun”-nal és egy “Sleepwalking Past Hope”-pal tért vissza. Ezek a dalok adják azt a melankólikus árnyalatot az albumon, ami még mélyebbre visz.

– Mennyire tudsz őszinte maradni, anélkül, hogy elveszítsed a humorérzékedet? Tudni kell nevetni magadon, még akkor is , ha éppen sírsz. Én így tekintek az életre. Mindig lehetne rosszabb is. A “Sleepwalking Past Hope” felénél van egy kis Dario Argento- féle horroros rész, ahol olyan mélyen énekelem, hogy “már réges-rég feladtam…”, szerintem ez a dalszövegrész a legjobb az egész albumon. Mi mást lehetne még mondani? “hogy lefessem a szerelmet bíbor folyadékkal /elfogyott a vér és a remény, így nem festek többé…” Ravasz és gyerekes, de igaz!

Bíbor (friss és hideg vörös egy kis kékkel vegyítve) – ezt a szót szereted használni.

– A “Behind the Crimson Door” (A bíbor ajtó mögött)-ra gondolsz? 60 dalban összesen háromszor használtam ezt a szót, az nem sok. A bíbor nem szerelmet vagy egy személyt jelent – csak jól hangzik és szép szín.

Rajongója voltál a Crimson Glory-nak? Amiről én, hmm, 1989-ben még azt gondoltam, hogy a metál zene jövője lehet.

– Jaj dehogy! A Sentenced nevű bandának volt egy Crimson című albuma, mikor azt hallottam, akkor gondoltam, hogy használhatnám ezt. Sok dal a szerelemről és a kapcsolatokról szól, de én szeretem ha egy lépéssel tovább megyünk: “már réges-rég feladtam a szerelem gondolatát is/mert elfogyott a vér és a remény” . Ez olyan mintha most eldobnám a szerelmet, amit hosszú idő óta most először tettem meg. Rohadtul nem tudok bánni a kapcsolatokkal! Majd egy nap biztos megint szerelmes leszek – mondjuk ez minden nap megtörténik, mikor egyedül ücsörgök a hotelszobában! Miután hat albumot énekeltem végig a kísértetjárta szerelemről, nem árt egy kis szünet.

A “Sleepwalking Past Hope” a legélesebb és a legördögibb dal, amit a HIM valaha is csinált. Ez a 10 perces opusz egy hosszú, nyomasztó utazás, de tele van riffekkel, van benne egy jó kis Kirk Hammett (Metallica)-féle gitár figura, és még egy jó kis basszus szóló is. Zenés – ez a jó szó rá.

– Jó kis lépcsőfok valami új felé. Nekem nagyon tetszik, hogy az album közepére tettük, nem a végére, mint ahogy a legtöbb zenekar szokta az ilyen dalokkal. Ez az első lemezünk, amit igazi albumnak tekintek. Ezt nem tudtam még, amikor elkezdtük, de mikor elkészült a keverés, meghallgattam elejétől a végéig, és nagyon jól hangzott. A lemeznek olyan szép folyama van, amilyet korábban nem sikerült elérnünk, hiába hittük azt. A dalok kiegészítik egymást. A szép hosszú, igényes “Sleepwalking Past Hope” után jön a “Dead Lovers’ Lane”, ami inkább egy szókimondó rock-dal. Épp olyan jelentőségteljes, mint a “Sleepwalking Past Hope”, és remek kiegészítés.

A “Dead Lovers’ Lane”-nel Ville a jövőbe néz.

– Ha hagyod, hogy rabja legyél annak, amit már elvesztettél, akkor a továbblépéshez szükséges energiáidat pazarlod el. Nagyon sok ember ragaszkodik ahhoz, amit elveszített, időről-időre még én is. Jó dolog tanulni a hibáidból, de nagyon sok ember fél az újtól, csak azért mert a legutóbbi próbálkozása kudarcba fulladt.

“666 korona”-ez áll a blokkon, amit Ville gyermekes örömmel elővesz. Ez volt az ára a tegnapi ördögi vásárlásnak egy hard-rock lemezboltban Oslóban. 666 norvég korona. Ennyi pénzért vette meg a svéd black-metal banda, az Abruptum hattyúdalát, a “Casus Lucifer”-t, a Darkthrone-tól “A Blaze in the Northern Sky”-t, a Napalm Death “Scum”-ját, és Dimmu Borgir-tól az “In Sorte Diaboli”-t.

– A borító átlagosnak tűnik, még nem hallgattam meg – mondja az utóbbiról. Nem tetszett a “Spiritual Black Dimensions”, de azóta történt valami. Az “Enthrone Darkness Triumphant” az feledhetetlen volt számomra. Ezt és a Cradle of Filth “Dusk and Her Embrace”-ét elég gyakran hallgatom.

A legtöbb turnézó zenész mostanában mindenhová magával hurcolja a laptopját, és szinte folyamatosan zabálják a zenét az mp3 lejátszójukról. Villének nincs számítógépe, és számára az ipod is egy idegen szó. Ehelyett rengeteg cd lemez hever körülötte, az asztalon is még egy halom cd: Broken Social Scene, Feist: “The Reminder”;  Interpol: “Our Love to Admire” (-Erről még nem tudom, mit gondolok, a régi albumuk az „Antics” nagyon tetszett, mondja), Bleeding Through: “The Truth”,  Turbonegro: “Retox” (-Páran azt mondják, hogy szar ez az album, de ezt nem tudom elhinni. Szeretem, amiket eddig csináltak.), Lisa Gerard: “The Silver Tree”.

Mivel Ville elég nagy könyvmoly,  jó néhány könyv is van a padlón. Az egyiknek a címe: „Platón és a kacsacsőrű emlős besétál egy kocsmába: A filozófia megértése viccek által”

-Ez egész jó – mondja Ville, amíg el nem olvassa a fülszöveget a hátsó borítón, majd felkiált: Áááá, ez a könyv nem lesz jó! Csak azért vettem meg, mert furának és nehezen érthetőnek tűnt.

A Pulitzer-díjas író, Kenneth Silverman életrajzi könyve, az „Edgar A. Poe: Gyászos és végtelen megemlékezés” jobb értékelést kap tőle, csakúgy mint Sylvia Plath kultusz regénye, az „Üvegbúra”.

– A nő a könyvben megőrül. Két héttel a könyv kiadása után Plath öngyilkos lett.

Ville ajánlja még Augusten Burroughs bármely alkotását. Miután elolvasta a „Kiszáradva” c. könyvet, és a „Kés, villa, olló”-t (Running with Scissors – amiből tavaly filmet is készítettek) most belekezdett egy „Magical thinking” című esszé-gyűjteménybe.

– Borroughs egy homoszexuális író, akinek az édesanyja egy mentálisan eléggé beteg művész volt. A pszichiáterének a lakásában hagyta őt, és ott nőtt fel. A pszichiáter és a családja szintén őrült volt, az író közöttük nevelkedett. Később a New York-i reklámszakmában kötött ki, alkoholista és drogfüggő lett. Nagyon őszintén és jó humorral ír a kalandjairól. Laza és eszementen őrült egyszerre. Mindig saját magáról ír, néha nehéz eldönteni, mi igaz és mi kitalált, de annyira jól ír, hogy nem panaszkodom.

A beszélgetés már majdnem négy órája tart, és elmúlt éjfél. Mielőtt elindulok, még rápillantok Ville fényképére az útlevelében.

– 2005-ben készült egy török boltban, Berlinben.

Jézusom, ezzel a borotvált arccal, hátrasimított hajjal és a kis pelyhes bajusszal olyan mint egy tipikus német neonáci.

– Tényleg furán nézek ki a képen, egyáltalán nem is hasonlítok magamra. Talán lehet, hogy neonáci vagyok, csak még magam sem fedeztem fel ezt az oldalamat- viccel Ville.

Az énekes ásít egy nagyot, erről eszembe jut az az újévi fogadalom, amit biztos nem fogadott meg, mert megszegné: hogy jó fiú lesz, és korán lefekszik.

– Na most akkor megnézem, hogy mennyi az idő, és kiszámolom, hogy mennyit kell aludnom ahhoz, hogy a hangom jó legyen holnap.

Fiúk-lányok, ez valami olyasmi, amit sosem gondoltatok, hogy hallani fogtok a nagy rock-romantikus Ville Valotól….

Fordítás: Barb és Jucus

|Forrás: Russian Heartagram|

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

WordPress Anti Spam by WP-SpamShield