SYNNIN VIEMÄÄ: I. FEJEZET

GENE SIMMONS KLASSZ, ÉN IS AKAROK EGY BASSZUSGITÁRT…

EGY HIPERAKTÍV GYEREK, A KISS HÍVÁSA ÉS AZ ELSŐ LERÉSZEGEDÉS

Ville Hermanni Valo Helsinkiben született, 1976. november 22-én. Gyermekkorát és tinédzseréveit az Oulunkyla nevű külvárosban töltötte édesapjával Karival, édesanyjával Anitával és 7 évvel fiatalabb testvérével Jesse-vel, aki a Thai Box lelkes amatőr művelője.

sv1

“Az a merevedés az oulunkyla-i Kesoil benzinkúton az első dolgok egyike, amire a gyerekkoromból emlékszem” mondja Ville Valo. “Egyátalán nincsenek emlékeim a születésemről. Azt hiszem a Katilöopisto kórházban születtem, vagy legalábbis valahol Helsinkiben. Életem eső hónapjaiban a családom Valilla régi részén élt, ahol az öreg házak fából készültek, aztán költöztünk Oulunkyla-ba, ahol a következő 17 évben éltem, egy tök normális háromszobás lakásban egy toronyházban. Aztán megint elköltöztünk. Suliba Oulunkylaban jártam. A gyerekkorom viszonylag normálisan telt. Az apám régi autókkal pepecselt, az anyám pedig 20 éven át ugyanott dolgozott. Ők teljesen normális, hétköznapi emberek. Kicsi koromban volt egy csomó állatunk. Volt egy kutyánk, akit Saminak hívtak, ő tanított meg engem járni. A halála nagyon megrázó élmény volt számomra, hirtelen allergiás és asztmás lettem. Biztos vagyok benne, hogy ez pszichoszomatikus, vagy legalábbis így gondolom. Voltak aranyhalaink is, egy teknős, és mindenféle más állat. Sosem értettem igazán a fickókat, akik azt mondják, hogy vannak emlékeik a gyerekkorukból, még amikor totyogósok voltak. Hát, én egyáltalán nem emlékszem semmi ilyesmire. Csak elmeséltek nekem egy csomó történetet.”

“Volt a családnak egy barátja, Jallu, aki egy kibaszottul jó Elvis-imitátor volt, és még ma is az. Az első “zenei” sztori, amire a szüleim velem kapcsolatban emlékeznek, egy családi partin esett meg, ahol Jallu éjfél körül elkezdte játszani az Are you lonesome tonight-ot. Én erre elkezdtem a tipegőmben négykézláb nyomulni a lemezállvány felé, ahol a bongók álltak, és dobolni kezdtem az Elvis-dal ritmusát. Abban a pillanatban a szüleim azt gondolták: ebből egyszer zenész lesz.”

“Gyerekkorom első horrorélménye is Jalluhoz kötődik, vagy inkább a fiához. Jallu fia egy Iron Maiden fanatikus volt, és akkoriban még nagyon kicsi voltam, úgy 4 éves körül, amikor bementem a szobájába. Este volt, sötét és a szoba tele volt Iron Maiden poszterekkel, amiken Eddie a szörny volt és hasonló rémisztő dolgok. Piszkosul megijedtem és elszaladtam. Talán még ma is félek egy kicsit Eddie-től, csak egy egész kicsit. De túl kellett tennem magam a félelmeimen, így később megszerettem az Iron Maident. Milyen idős voltam, akkor ott az Oulunkyla-i benzinkútnál, ahol az apám javította a kocsiját, más fickókkal együtt? Hát, még akkor is elég kicsi voltam, össze tudtál volna roppantani az ujjaiddal. A benzinkútnál láttam életem első meztelen naptárát, és azonnal merevedésem volt. Valóban ez az egyik első gyerekkori élményem.”

“Azokon az autójavító estéken általában azzal szórakoztattam magam, hogy teletömködtem szöggel az apám öreg Ford Cadillac-jének kipufogóját. Ha apám valaha úgy indította volna be a kocsiját, hogy egy csomó ember áll mögötte, akár meg is ölhette volna őket. Akkoriban apa taxisofőr volt, és mindenféle zenét hallgatott. Hiski Salomaa, Tuomari Nurmio, Tapio Rautavaraa – tipikusan hagyományos finn dolgok, nem popzene, inkább régi country-muzsika és normális dalok. Egy csomó Helismaa és J.J. Cale. Talán egy kis Elvis is, időről időre. Még mindig megvannak a szüleim régi lemezei: a Rolling Stones, Cat Stevens, néhány reggae-felvétel, John Lee Hooker és Bo Didlley. Ezeknek a lemezeknek nagy része még ma is O.K. Hála az égnek, a szüleim nem voltak a finn popzene rajongói. Így is van egy Danny a csapatban (híres finn popénekes), ez elég! Anyukám szerint amikor baba voltam és elkezdtem sírni, apámnak a Paratiisi című dalt kellett feltennie, Rauli Badding Somerjoki-tól. Majd az ölébe vett és elkezdett táncolni. És én abbahagytam a sírást.”

sv2

“Azt hiszem minden fiúnak szálka van a hátsójában, amikor gyerek. Bár kiskoromból nem igazán emlékszem ilyen dolgokra, de a suliban úgy kellett az egyik osztályból a másikba áttenni engem. Nálam nagyobb fiúkkal keveredtem harcba, és a kemény vezérsrác szerepét próbáltam játszani. Hiperaktív voltam, és hétéves korom körül mindenféle teszteket végeztek rajtam, például drótokat erősítettek a fejemhez, hogy mérjék az elektromágneses jeleket. De végül az orvosok nem találtak semmit, és speciális engedélyt kaptam, hogy rajzolhassak az órán, máskülönben nem ültem volna nyugton. Nem voltam igazán rossz, csak egy kicsit vad. Ettől kezdve igazán semmi különös nem történt az iskolás éveim alatt. Valahogyan sikerült magamban tartanom az összes belül felgyülemlett gyűlöletet és frusztrációt. Voltak gondok a tinédzser-bandákkal is a szomszédomban. Volt az oulunkylai banda, és egy másik galeri a Patola-negyedből. De nekem sikerült átevickélnem ezen, és a vizsgáim a suliban majdnem kitűnőek lettek.” :DD

“A Junior High-ban a matek majdnem a kedvencem volt. De az első matekórákkal és egy Ekki Falk nevű tanárral valóban komoly problémáim voltak. A fickó nagyon rideg volt. Kihívott a táblához felelni, és hülyét csinált belőlem. Egy ponton elegem lett belőle, és eldöntöttem, hogy már csak azért is meg kell tanulnom ezt a tárgyat. Egy csomó időt öltem a matekba, és onnantól kezdve egyenesen A-kat kaptam. Onnantól kezdve jól kijöttem a tanárral és magammal is.”

“A suliban a rajz, a zene és a történelem voltak jó tantárgyak. De ennek ellenére azt gondolom, hogy a suli időpocsékolás, kivéve az általános iskolát, ahol megtanulsz írni és olvasni, ami persze fontos. De az iskolának önmagában nincs funkciója. Suliba akkor érdemes járni, ha valaki kész arra, hogy megtanuljon valamit. Például ha már harmincéves vagy és tényleg akarsz tanulni. Az iskola csak egy szükséges gonosz minden fiatal számára, és mindenki csak utálja. Mindent csak bemagolsz, anélkül hogy a dolgok igazi értelmét megtudnád.”

“A Junior High után a kapyla-i esti iskolába jártam. Másfél évig jártam oda, aztán abbahagytam, mivel egyszerűen nem tudtam folytatni többé. Nem volt elég fegyelmem, hogy folytassam. Még mindig a szüleimmel éltem, és igazán semmi sem kényszerített az iskolába. A buszút is túl hosszú volt. Egyébként a korábbi Kingston Wall Band gitárosa, Petri Valli is az én angolosztályomba járt az esti iskolában. Mikor fiatalabb voltam, egy csomót rajzoltam, és egy ideig művészeti iskolába jártam. De aztán fokozatosan a zene töltötte ki minden időmet. 1984-ben, amikor 8 éves voltam, meghallgattam az Animalize-t a Kiss-től. Ez volt a legelső lemez, amit valaha vettem. Köszönet az unokatesómnak, Pia-nak érte. Elég pénzt gyűjtöttem össze, hogy vegyek egy lemezt, és megkérdeztem, hogy melyiket ajánlja. Én magam semmit sem tudtam a lemezekről vagy lemezboltokról. Pia azt mondta, hogy a Kiss jó, én meg elmentem a lemezboltba, és levettem a lemezt arról a polcról, ahol azt írták, hogy “a TV-reklámból”. Nem tudtam sokat a Kissről, de miután az unokatesóm azt mondta, hogy ez a banda jó, gondoltam, a zenéjük is jó lehet. Alapvetően Pia “agymosása” terelt a Rock’n Roll felé. Ha például Schubertet javasolta volna, az eredmény valószínűleg egész más lenne.”

Köszönjük Pia!

sv3“Még mindig szeretem az Animalize albumot. Személy szerint nekem ez A Kiss felvétel. Gyakran megtörténik, hogy az első felvétel, amit hallasz, tartós benyomásként marad benned. Az én véleményem szerint ez az egyik leginkább alábecsült albumuk. Később megvettem az összes többi lemezüket és kazettájukat. De sohasem szerettem a maszkjaikat, valószínűleg azért, mert elsőre anélkül ismertem meg őket.”

“Harmadik osztálytól járhatsz zenei osztályba. Letettem minden vizsgát, hogy elkezdhessem a zenetagozatos osztályt, és hangszert kellett választanunk. Mivel úgy gondoltam, hogy Gene Simmons tök laza, úgy éreztem, hogy mindenképpen basszusgitáron kell játszanom. Már csak egy gitárra volt szükségem…”

“A szüleim találtak valahol egy használt basszusgitárt, és óriási pillanat volt, amikor átadták nekem. Értelmes ember vagyok, úgyhogy ezt a gitárt mindvégig megtartottam. Még ma is kibaszottul jó, és még ma is játszom rajta. Ez egy Dia SG basszusgitár-másolat a hetvenes évekből.
Később néhány alkalommal lecseréltem ezt a gitárt jobb hangszerekre, de még mindig emlékszem, hogy az első próbálkozások azon a gitáron több fájdalmat okoztak, mint örömet. Az ujjaim iszonyúan sebesek voltak, de az anyám mindig azt mondta, most akkor is gyakorolsz, az isten verje meg. Néhányszor bizony a falhoz is vágtam. Nem tudom, hogy anyám valóban azt akarta-e, hogy zenész legyek, de mindenesetre jó volt, hogy rákényszerített a gyakorlásra.”

“Egy csomót tanultam így, még ha a gyakorlás halára untatott is. Sosem játszottam zongorán, és nincs semmi egyéb klasszikus képzettségem. Jobban szerettem azt megtanulni, hogyan kell popot és rockot játszani, valami magasabb szintű zenei képzettség helyett. Az első gitártanáromat Hannu Talako-nak hívták, ő volt a zenei osztály tanára az oulunkyla-i iskolában. Tanultunk olyan dolgokat is, mint kottát olvasni. Piszok sok időt vesz igénybe, amíg ilyesmit meg tudok tanulni. Aztán jött az első banda. Ez a negyedik vagy ötödik osztályban történt. A banda neve B.L.O.O.D. (vér) volt, pontokkal a betűk között, mint például a W.A.S.P.-ben (’80-as évekbeli amerikai shock-rock banda). Nem tudtuk, hogy miért vannak azok a pontok, de jól nézett ki. Ezzel a bandával egyszer játszottunk az egész osztály előtt. A többi srác öregebb volt mint én, ők talán már hatodikosok voltak akkor. A Run to the hills instrumentális változatát játszottuk az Iron Maidentől. A B.L.O.O.D. különlegessége az volt, hogy a bandának két dobosa volt. Az egyikük csak a próbákon játszott, mivel színpad-iszonya volt, és közönség előtt képtelen volt fellépni.” /VILLE/

“Aztán játszani kezdtünk iskolai partikon, mint az Elovena Boys. A U2 és a Dire Straits dalait játszottuk, és ekkor írtam az első dalomat a bandának. Öt vagy hat közös fellépésünk volt, ami akkoriban elég sok volt. Én csak basszusgitároztam, és soha nem énekeltem. Kilenc vagy tíz éves voltam akkor.
De nem csak a zene volt minden. Judoztam körülbelül kilenc évig, még egész fiatalon kezdtem. Az apám bokszolt, ő kedveli a küzdősportokat. Mivel én nem akartam bokszolni, így a judo csoportba iratkoztam be. Csak egyszer egy héten jártam, azt hiszem zöld övem van, meg három medálom. Aztán azt is feladtam. Soha nem versenyeztem. Aztán korcsolyázni kezdtem, és valóban hosszú időre annál ragadtam.”

“És aztán már nem voltam többé gyerek. Igazán szar kamaszkoron mentem keresztül, amikor az anyámat állandóan kurvának neveztem. Az apám rákényszeríttet, hogy leírjam a kurva szót ezerszer, hogy rájöjjek, milyen rossz szó is ez. Így hát leírtam a kurva szót ezerszer, és a szüleim megnyugodtak egy kicsit.”

sv4“Az első alkalom, amikor teljesen kiütöttem magam, a hetedik osztály kezdetén volt. Tizenhárom éves lehettem. Meglehetősen egyszerű gyerek voltam, ha összehasonlítasz Lindével például. Ő hatéves körül lehetett, amikor első alkalommal totálisan beszívott. Én sohasem keveredtem verekedésekbe és nem tettem semmi igazán büntetendőt, a zene és a kori fontosabb volt számomra. És Oulunkyla-ban élni nem volt igazán stresszes. Mige Patolában élt, Linde pedig Kelet-Pakilában, ott volt néhány igazán korcs alak. Én egy olyan gyerek voltam, aki puha burokban nőtt fel.”

“Amikor először kipróbáltam az alkoholt, két vagy három éves voltam. Apámmal fürödtem, aki szokása szerint a fürdőkádban itta az üveg whiskyjét. Én is ki akartam próbálni, és a szüleim úgy gondolták, megengedik nekem, így egy életre szóló trauma ér, és soha többé nem akarok piához nyúlni. Ittam egy kortyot a whiskyből, és azt mondtam: “Ez finom, ihatok még?” A kísérlet meghiúsult…”

“Az első alkalommal amikor igazán kiütöttem magam, megittam hét üveg sört, aztán egy játszótéren feküdtem Oulunkyla-ban. A második alkalom viccesebb volt, Lindével és más srácokkal összedobtuk a pénzünket, és vettünk kábé hét rekesz sört. Aztán megnéztük a Led Zeppelin The Song remains the same (A dal ugyanaz marad) c. videóját, ami finnül bölcsen úgy tituálnak: Laulu jaa pystyyn, ami annyit tesz: song stands still (a dal változatlan). Akkoriban volt barátnőm is. Kegyetlenül berúgtam, mindent összehánytam, végül valahol elájultam. Ott volt a barátnőm is, vele heverésztem az ágyon, aztán őt is totálisan lehánytam. Egy ponton a zsaruk is megérkeztek, mivel óriási ramazurit csaptunk. Aztán kiszabadultunk a fák közé. Ott folytattuk a piálást, ami azzal végződött, hogy Linde és a haverjai vittek el Kelet-Pakilába egy Joonas nevű srác kérójába, akinek a szülei a felettünk lévő folyosón aludtak. Először kimentem a mosdóba hányni, aztán felmentem a lépcsőn és ott vacakoltam. Joonas apja majdnem leütött. Ez volt a második alkalom, amikor totál ki voltam ütve, és a másnaposság még pokolibb volt.”

“A szüleim meglehetősen aggódtak a piálás miatt, de ugyanakkor megértették, hogy ilyenkor ki kell próbálni mindent. Gyakran elmentünk a Lepakkoba, hogy a Punkot hallgassuk, egyszer az önálló ifjúsági centerrel szemben kiürítettünk két üveg Liebfrauenmilchet, ami tüzes német fehérbor. Emlékszem, hogy a biztonsági őr ébresztett fel, a Lepakko egyik sarkában fekve. Az egész tér üres volt, és a banda is végzett az előadással. Ott feküdtem a saját hányásom közepén. Valahogyan elértem az utolsó buszt, ott is hánytam, majd elájultam a padlón a hátsó ülésekkel szemben. A sofőr nem vette észre, hogy még mindig a buszon vagyok, és egyből a terminálba hajtott. Kibaszottul mérges lett amikor felfedezett, majd kihúzott a saját hányásomból, miközben én újra és újra bocsánatot kértem. Valami különös módon sikerült fognom egy taxit. Amikor hazaértem, az udvarból felordítottam a szüleimnek, hogy dobjanak le egy kis pénzt, hogy kifizessem a taxit. Aztán csak bedőltem az ágyba, ruhástól, egész testemben remegve, és kibaszottul szédültem. Hamarosan nyílt az ajtó, a szüleim feloltották a lámpát, és fuldokoltak a nevetéstől. Több felhajtás nem volt ekörül. Persze a szüleim aggódtak, hogy valami történhet velem. De ahogy mondtam, mindent akkor kell kipróbálnod, amikor fiatal vagy.”

“Már az általános iskolában érdeklődtem a lányok iránt. De akkor az érdeklődésemet úgy mutattam ki, hogy kövekkel dobáltam meg őket. És valami módon még ma is kövekkel dobálom őket, intellektuálisan. Hát, soha nem voltam az a fajta fickó, akinek állandó kapcsolatai vannak, és a sulis éveimben nem voltak igazán barátnőim. Csak néha randiztam csajokkal. Az első szexuális kapcsolatom olyan későn volt, hogy nem is akarok beszélni róla. Biztos vagyok benne, hogy az emberek teljesen mást gondolnak rólam, hogy én vagyok a “Love-Metal Messenger”, és nem akarok csalódást okozni senkinek. Persze mondhatnám, hogy először 12 vagy akár 7 évesen szeretkeztem – ahogyan mindenki nagyzolni akar, akkor is, ha ez önámítás. Mondjuk úgy, hogy már majdnem felnőtt voltam. Addig ezt a jobb kezem segítségével intéztem el.”

“Most ismét vissza az időben a Pop és Jazz iskolához, Olounkylába. Tehát az első igazi bandám a B.L.O.O.D. volt. Ott kipróbáltuk a zenét, ami fontos volt számunkra. Ez akkor az Iron Maident jelentette. Az Elovena Boys-szal is próbáltam egy csomót, de aztán jött az Aurora. Ott én doboltam, és Linde gitározott. És komolyan elkezdtük csinálni a saját számainkat.”

“Hetedikes voltam, amikor találkoztam Lindével. A Kelet-Pakila és Oulunkyla határán lévő suliba jártam, ahová Linde is. Mivel ő gitározott, én pedig basszusgitároztam, néha játszottunk együtt. Ketten együtt Charlie Parkert és hasonlókat játszottunk. Apránként megismertem a többi srácot is, és gyakran lógtunk együtt. Linde már akkor is ugyanaz a reménytelen srác volt, mint ma. Talán ma még introvertáltabb, olyan csendes, amennyire csak egy beszélni képes ember lehet. A Junior Highban a legrosszabb időkben hat vagy hét bandám volt egyszerre, és legkevesebb egy próba naponta. Ott voltak a Jazz és Dixieland banda a suliban, az Aurora, ami mindig túl sok sört jelentett. Előástuk a Shitter Limited-et, és az ő klasszikusaikat játszottuk, mint Anna pillua Helena Pesola (kb. annyit tesz: Dugj meg, Helena Pesola). Írtunk is néhány hasonló számot, és közbotrányt okoztunk velük. Az tök jó volt. Az énekesünk, Erkki, aki manapság az Ihmepoika-ban orgonázik, egyszer megivott egy teljes üveg Koskenkorvát, majd valami 69%-os piát, és mi próbáltuk a színpadon tartani. Ráesett a fénytechnika állványára, és az összes lámpa ledőlt, két ujjnyira a fejemtől. Mindez még az első dal előtt történt. A lámpák a dobomra estek, és minden elszaródott. Ezer évbe telt, mire mindent ismét rögzítettünk. Ez volt az első igazi rock-bandánk.”

sv5

“Az Aurora kábé egy fél éve működött, amikor eldöntöttük, hogy pénzt gyűjtünk egy osztálykirándulásra egy hippi partyt megszervezésével. Szorgalmasan gyakoroltuk a Smoke on the Watert a Deep Purple-től, a Purple Haze-t Jimi Hendrixtől, és a Paranoid-ot a Black Sabbath-tól. A party egy héttel később lett volna, és mi mindnyájan izgultunk, hogy végre történik valami. Akkor Martti Ilmonen, az iskolaigazgatónk, akinek volt egy kis skizofréniás beütése, üvöltve kirohant az aulába, hogy itt nem lesz semmiféle hippi party, mivel ez az egész csak a hasisszívásról szól. Ez ütötte a partyt, és onnantól kezdve utáltuk a fickót. Megvolt az osztályfőnökünk engedélye is a pénzgyűjtésre, így megcsinálhattuk volna az utat… például Amsterdamba szívni egyet.”

“Hogy bosszút álljunk, írtunk egy dalt a következő címmel: Martti Ilmonen tunkee kyrpaa suoleen (kábé annyit tesz: Martti Ilmonen a seggébe dugja a farkát). Eljátszottuk a dalt az őszi koncerten, és az összes tanár szétröhögte az agyát. Az emberek totál megőrültek, és elkezdték a székeket dobálni. Ettől kezdve megtiltották, hogy Oulunkylában iskolai koncerteken játsszunk. Végül mégiscsak elmentünk Amszterdamba. Másképp gyűjtöttük össze a pénzt, házról-házra járva árultunk mogyorót vagy ilyesmi. Ez a zene-osztály kirándulása volt, és Svédországon, Dánián és Németországon keresztül utaztunk. Az ötlet az volt, hogy helyi iskolákban játszunk majd. Hollandiában három vagy négy előadásunk volt, és az egész utazás 10 napig tartott. Amszterdam tök vicces volt.”

“Csak egyszer voltam azelőtt külföldön. 1991-ben elmentem Thaiföldre a szüleimmel és az öcsémmel. Ott ünnepeltünk a karácsonyt és az újévet. Az volt az első igazi vakációm, és az utolsó is azóta. Az összes többi utazás valahogy összefüggött a zenével, turné vagy reklám volt. A hollandiai kiránduláson egy csomóan közülünk felfedezték önmagukat. Ez volt az az idő, amikor az emberek lassan felnőnek, például néhány homoszexuális felfedezte önmagát, és néhány stréber összeomlott, amikor rájött, hogy a tanulás nem minden az életben. Az utazás jó értelemben vett katasztrófa volt, és egy csomót buliztunk. Utrechtben szálltunk meg, nem messze Amszterdamtól egy nagy ifjúsági szállón, aminek volt bárja. Ott állítottuk fel az összes cuccunkat, és totál elázva játszottunk valami szar prog jazzt. Igazán hátborzongató volt. Bizonyos értelemben ez volt az első külföldi fellépésünk.”

“Az emberek felmásztak a háztetőre, és egy csomó más szarságot csináltak, amit a tinédzserek tesznek. Persze elszívtam egy pár jointot odakint. Hát, igazából már próbáltam ilyesmit korábban. Amszterdamban csak pár órát töltöttünk, és volt egy kis szabadidőnk. A tanár mindannyiunknak adott 20 guldent, mondván ez az ebéd-pénzünk, két óra múlva itt találkozunk. Akkoriban éppen rémisztő hajam volt és reggaet hallgattam. Amíg a többiek a McDonald’s-ba mentek, én bementem a legközelebbi Coffee Shopba és kegyetlenül beszívtam. A nap hátralevő részét lebegve töltöttem. Ez volt az első kapcsolatom tiszta idegen droggal. Biztos vagyok benne, hogy ezt az élményt Linde sem hagyta ki. Mivel Linde ott volt ezen a kiránduláson, Mige viszont nem. Már ismertem akkor Migét, de ő két évvel öregebb volt nálam, a Sibelius suliba járt, és mindig saját korabeli srácokkal lógott. Migével harmadikos koromban találkoztam, mikor basszusgitározni kezdtem. Ő akkor ötödikes volt. Mivel ő is basszusgitáron játszott, néhányszor lógtunk együtt, de az időt csak gitározással töltöttük. Mige Tuusula-ban élt, így nem túl gyakran találkoztunk. Mige akkor is ugyanaz volt, mint ma. Iszonyú büdös, mivel sohasem mosakodott meg igazán. Mige 13 évig nem mosta meg a fogait. Becsületszavamra. És sohasem vigyázott semmire, nehéz elhinni, nem? Mige művészcsaládból származik. Ő volt a csodabogár, aki képes volt két különböző cipőt viselni, hihetetlenül hosszú mocskos hajjal, hihetetlenül szörnyű ruhákkal és a legkülönösebb barátokkal.”

“Én mindig jobb basszusgitárosnak tartottam magam Migénél, és ezért nem volt semmi problémám vele. Mige és én még ma is olyanok vagyunk mint a nappal és az éjszaka. Annyira különbözőek vagyunk, hogy sohasem tudunk irigykedni a másikra semmiért. Mindketten nagyon kiegyensúlyozottak vagyunk, de különböző, nagyon bizarr módon.”

“Amikor végre betöltöttem a tizennyolcat, elköltöztem otthonról. A szüleim fizették, és így beköltözhettem a városközpontba. Ez lényegében úgy történt, hogy nem követtem az orvosi utasítást, bár komoly allergiám és elég csúnya asztmám van, vagyis nem volt nálam a szükséges Cortison, mivel nem gondoltam, hogy használnom kellene. A szüleim pedig szereztek egy kutyát, aki még ma is él. Dán dog, Fidónak hívják. Tulajdonképpen megmentették, mivel a tulajdonosa ki akarta dobni, bár ő maga vágta fejbe. Akkoriban az unokatesóm Pia totál vegetáriánus volt. Természetesen megjegyezte, hogy nem a kutyával van baj, hanem a tulajdonosával. Így hát adoptáltuk a kutyát. Fido kezdetben kicsit félénk volt, de ma már az összes családtaggal kijön. Így hát a szüleim hazahozták a kutyát és eldöntöttük, hogy kiderítjük, okoz-e allergiás reakciót. Már évek teltek el azóta, hogy utoljára ilyen problémám volt, de akkor olyan heves asztmás rohamot kaptam, hogy kórházba kellett szállítani, ahol két hetet töltöttem ugyanazon az osztályon, ahol a tüdőrákos betegeket infúziózták. Ezután az apám kibérelte a lakást, mint egyfajta szülinapi ajándékot. Bejött a kórházba, és mondta, hogy van ez a lakás, és én persze nagyon boldog voltam. A kórházból egyenesen az új lakásba mentem, a szüleim pedig megtarthatták a kutyát. Szar. De jó időzítés volt. A lakás proccos negyedben volt, a Bulevardi déli részén. Kicsi hely, 23 m2. Sajna nem adhatom meg nektek a pontos címet, mivel most Mige él ott.”

“Hihetetlen érzés volt a saját helyedre költözni. Egyrészt nem kell attól tartanod, hogy rád nyitják a mosdóajtót maszturbáció közben, másrészt akkor alhatsz, amikor akarsz, akkor játszhatsz vagy hallgathatsz zenét, amikor csak úgy érzed. Ez igazi szabadság volt. Számomra a tizennyolc év véresen jó kor volt elhagyni az otthont. Csak javasolni tudom. A szüleim biztosan csalódottak voltak, amikor otthagytam a sulit. De az az érzésem, hogy apám csalódottabb amiatt, hogy a mai napig nem szereztem jogosítványt.” /VILLE/

Forrás:
http://him-times.com/

Tymmice

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

WordPress Anti Spam by WP-SpamShield