DIGITAL VERSATILE DOOM | 2007.11.15. (magyar fordítás)

Ez az interjú a 2008-as DVD extrájában található meg. Szerintem az egyik legnagyszerűbb és legőszintébb interjú, amit valaha készítettek Ville-vel. Igaz elég hosszú, de érdemes megnézni/elolvasni. Nekem a kedvencem, remélem, Nektek is tetszeni fog! 🙂

tumblr_mp0o2vEuks1rd8690o1_500

Itt megnézhetitek öt részletben az egészet, alább pedig olvasható a fordítás:
1. rész2. rész3. rész4. rész5. rész

„Majdnem 31 éves vagyok, most készülök úgymond spirituálisan, szellemileg, pszichológiailag és fizikailag is a pillanatra… a jobb részére az életemnek. Azt hiszem, ez még egy lépés az őrület felé… a zenei őrület felé, tudod. 🙂 A turné jól megy Linde vérzésétől eltekintve… Igazából nagyon vicces, mert az interneten egy csomó pletyka van miszerint kőkemény kokain- vagy methfüggő, vagy ilyesmi… De mi csak röhögünk ezen. Minden rendben, csak most nagyon más a bandának, vagy legalábbis nekem, mert ez az első hosszú turné, amit józanul csinálok végig. Szóval ez egy nagy különbség számomra, de egy kicsit visszafogja a többi srácot is. Nem bulizunk már annyit, inkább próbálunk a zenére koncentrálni. Azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk! Mert mindig lesznek jó bulik, ahol mindig lesznek olyan emberek, akik többet isznak, viszont nincsenek sokan, akik jobb love metal banda lennének nálunk… szóval azt hiszem, ez a mi erősségünk. Úgyhogy inkább erre kell koncentrálnunk, mintsem az egyéb tevékenységekre! 🙂
Végeztem ezzel! Minden zenémet józanul írom. Nem tudok rajta dolgozni, ha részeg vagyok vagy ilyesmi… Ezzel régebben sem volt probléma. Csak tudod az ember hajlamos a sok szemetet besöpörni a szőnyeg alá, és én ezt a piásüveg segítségével tettem. Nem az a legszebb dolog, amikor benézel alá…, szóval inkább úgy hagyod a szőnyeget! 😀 Hagytam a fekete varázsszőnyeget ahogy volt, mikor hazaértem Finnországba, és inkább elkezdtem új dolgokat írni a gitáromon. Viszont amikor ráeszmélsz, sokáig tart feltakarítani. A sok apró dolgot szét kell válogatnod, és a megfelelő helyekre raknod. El kell dönteni, hogy mit dobsz ki a szemétbe, és mit tartasz meg az archívumban. Ez így működik. 🙂
Rengeteg mindent csinálunk a HIM-mel, az egész banda együtt. És úgy tűnik, hogy sok dolog visszafele működik nálunk. Talán ez is ilyesmi lehet: az elmúlt 10 év mintha az utolsó 10 évem lett volna, a mostani a középső 10 év, ha érted mire gondolok?! És jól érzem magam, megfiatalodva, mintha megint a 90-es évek végén járnánk. Mintha ez az egész egy nagyon élénk álomszerű képsor lenne… „álom az álomban”ahogy egyszer Edgar Allan Poe leírta.
Nem, nem így terveztem, csak alapvetően ez is olyan dolog, amikor az adott helyzetben nagyon énközpontúvá válsz. Nyilvánvaló, ha író vagy úgynevezett „művész” vagy, akkor nagyon énközpontú is, mert te írod a zenét azokról a dolgokról, amiken keresztülmentél. Én meg valamilyen okból az alkoholmámor miatt megfeledkeztem a szüleim létezéséről is, akik pedig mindig nagyon közel álltak hozzám. És nem akarok többé csalódást okozni nekik, nem akarok csalódást okozni a bandának, nem akarok csalódást okozni a menedzserünknek, Sepponak, nem akarok csalódást okozni nektek! Nem akarok csalódást okozni… tudod, saját magamnak! Mert a piásüveg rabszolgájának lenni nem feltétlenül a legszebb módja a távozásnak… Erre mindenki képes. Úgyhogy szívesebben venném, ha inkább áramütés érne a színpadon. Azt hiszem, az sokkal menőbb lenne! 🙂

Egyfolytában írok, csak amikor nagyon sokat utazunk és minden nap más hotelszobában alszok, nagyon nehéz koncentrálni a dal befejezésére. Sok apró darab van, amiket leírogatok: egy-két dallamot ide-oda. Általában akkor kezdek neki az új számoknak, amikor van időm otthon pihenni egy kicsit. Vannak ötleteim most kb. 12 dalhoz, vagy ilyesmi. Ahogy a Venus Doom esetében is – nem tudom miért – amikor új dolgokat írsz, úgy tűnik, hogy mindig egyre mélyebbre kell ásnod saját magadban, erősebb nagyítón kell keresztül nézned, hogy lásd a szőnyeg alatti dolgokat. És félek odáig merészkedni, úgyhogy egy kis időbe fog telni, hogy visszatérjek ezekhez a dolgokhoz. Zenefüggő vagyok, és szeretném megadni magamnak a teret, hogy megint úgy magával ragadjon a zene, de ehhez időre van szükségem… Különösen így józanul. Mert korábban annyira belemélyedtem a dolgokba, hogy 10-12 óra csak úgy elrepült, és utána meg nem tudtam aludni. A dallamok és minden csak kavargott a fejemben. Akkor történt az, hogy lementem a kocsmába kicsit beszélgetni az időjárásról, és letoltam pár italt, hogy lenyugtassam magam. Ez az, amit most nem akarok csinálni! Nagyon érdekes dolog lesz, mert 9 hónap után most először kezdek jól aludni, ami nagyon jó! Ötletekkel ébredek fel, és leírom őket. Ezek nem feltétlenül nagyszerű ötletek, de jó móka. És ilyenkor megint 16 évesnek érzem magam! 🙂

Úgy gondolok erre, mint egy viszketésre, ami soha nem múlik el. Egy viszketés, amit nem tudsz megvakarni. Nyilvánvalóan köze van a kapcsolathoz, amiben voltam. És tudod egy kapcsolatot nagyon könnyű befejezni, ha van egy úgymond nagy negatív indok rá. De amikor a határon vagy, amikor a penge élén táncolsz, és van sok pozitív és sok negatív dolog, akkor nehéz kiegyensúlyozni őket. Ez teszi bonyolulttá az egészet, legalább is számomra. Ebben a szóbanforgó dalban úgy tűnik, hogy a kapcsolatban lévő összes negatívum mellett alvajárva sétáltunk át a reményen (Sleepwalking Past Hope). Mert sok reményünk volt, sok hasonlóság közöttünk, és sok dolog, amin dolgozhattunk volna. De ostoba fiatalok voltunk, akiknek túl sok szarsága volt a szőnyeg alá söpörve, amit már előtte ki kellett volna pucolni, és tiszta lappal kezdeni. Szóval nem is tudom, ez elég általános dolog… a kapcsolatok nehezek! Erről szól az egész! Arról, hogy mikor akarod igazán elengedni. Mikor van itt az ideje. Azt senki nem tudja megmondani neked, hogy mikor vess véget egy kapcsolatnak. Vagy mikor engedd el saját magad, és mikor sodródj tovább az árral, vagy mikor kell kontrollálni magadat. Ezeket senki nem tudja megmondani neked, csak temagad. Azt hiszem, ez a legkeményebb lecke az életben! Sok emberrel megtörténik, de mindenki mindig más irányba esik, és mindenkinek más párnára kell zuhannia utána. Amikor a szerelemről van szó, nem kéne B terveidnek lennie. Totálisan alá kell vetned magad a szenvedélyednek, az érzékeidnek és szívednek. Nem hiszek a racionális szerelemben… Bizonyos mértékig olyan ez, mint amikor éneklem ezt a dalt: visszavisz ahhoz a helyzethez, ugyanakkor arra késztet, hogy mérlegeljem a jövőt, és hogy milyen döntéseket fogok hozni. Egy határozatlan fajankó vagyok!

Mindig más! Azt hiszem, számomra olyan, mint az eszkimók 30 szava a hóra. Nekünk csak egy szavunk van a szerelemre, ami a szerelem. Persze vannak változatok, meg apró melléknevek, amik le tudják írni, de a szerelmet nem lehet csak így jellemezni, mert mindig minden embernél más. Tehát ha a szakításról vagy a szerelembe esésről írsz, az mindig más lesz, mert különböző okok miatt leszel szerelmes. Igazából ez teszi érdekessé. Más az összetétel, és mindig gyereknek, gyerekesnek érzed magad, amikor elkezdődik és eláraszt téged. Gyönyörű! Azért írom a dalokat, mert máshogy nem tudom megfelelően szavakba önteni ezt. Különösen a vicces akcentusommal, mivel Skandináviából származom. Szóval könnyebb ezeket az érzéseket dallamokba önteni, és így fejezni ki a hangulatot.
Gyakran előfordul, hogy az emberek kemény helyzetbe kerülnek. Amikor szerelemről vagy halálról van szó, és nagy döntéseket kell hoznod – legalább is önmagad számára – úgy érzed, hogy elveszíted minden erőd. De ez az, amiért érdemes élni! Ez teszi kihívássá az életet. Ez az egyetlen, ami engem arra késztet, hogy továbbmenjek.

Igen, ez az Orpheus dolog… nos nem vagyok nagy szakértője a mitológiának úgy általában, de van egy finn rendező, aki 3-4 évvel ezelőtt megkért, hogy írjak neki valamit az egyik filmjéhez. ’Honey Baby’ volt a film címe, és végül az egyik HIM dalt használták benne. A fő témája olyasmi, mint Orpheus története: egy fickó teljesen belezúg egy hölgybe, és a hölgy egy s más okból a pokol mélyére kerül. A fickó pedig annyira elszánt, hogy rájön, mindent meg kell tennie, hogy megmentse őt. Még akkor is, ha saját magát fel kell áldoznia. Ez az, amiről a szerelem szól: csak feláldozni magad és mindent elengedni egy mosoly reményéért. Szóval elindul érte, és a különleges zenei tehetsége miatt – mert olyan jól játsza a dalait – a pokol ura elkezd sírni. Annyira értékeli a dalt, hogy azt mondja Orpheusnak: „Ok, vidd a csajt, de soha ne nézz vissza! Ne nézz vissza, mikor kifelé mászol a hegyen!” Na a mitológia ezen részén filózom, hogy vajon miért is néz vissza Orpheus? Pusztán a kíváncsisága az, ami vesztét okozza? Miért kellett visszanéznie, hogy így elveszítse örökre az életét? Esetleg művészi szándékok vezérelték, hogy így örökké szenvedjen, és képes legyen olyan dalokat játszani, amik az egész világot és minden élő teremtményét megríkatják? Vagy hogy megtalálja azt az úgynevezett ’kreatív depressziót’, amiről általában mindenki beszélni szokott, amikor művészetről van szó. Nehéz megmondani… nehéz megmondani! Orpheus ezután alapvetően ezt csinálta: csak játszott tovább, és elcsábított pár másik csajt, akik egyébként nem is érdekelték. De a csajok annyira beindultak a zenéjétől, hogy a szexuális őrjöngés fizikailag darabokra tépte. Ez jó módja a távozásnak…! 🙂 Talán ki kéne egyszer próbálnunk pár gruppie-val… szexi vég lenne! 🙂 Azt hiszem, több változata is van a történetnek: kitépik a végtagokat, tetőtől talpig szétszedik, külön a kezeit, a feje pedig a folyóban úszkál, és Leszbosz szigetén köt ki. Azt hiszem ott, ahonnan a leszbikusok származnak. Ez egy furcsa régi mítosz. De úgy gondolom, egy bizonyos szempontból a művészi lét története is, többé-kevésbé . Úgy kell születned, hogy el akarjál veszni teljesen abban, amit csinálsz! Hogy egyetlen sikeres hangért hajlandó legyél mindent feladni abban a bizonyos pillanatban, csak hogy újra tudj születni azon a hangon vagy azon az egy soron keresztül. Az ez utáni kutatás nagyon nyomasztó tud lenni egyes emberek számára. Azt hiszem, ez az oka annak, hogy sok ember mentálisan beteg vagy öngyilkos lesz, vagy túl sok drogot és alkoholt fogyaszt. Azért, hogy elnyomja az érzékenységet, ami a művészi léttel jár: ilyenkor mindig nyitva kell tartanod a füledet és a szemedet és minden érzékedet minden lehetséges dologra, ami körülötted folyik. Olyan vagy, mint egy szivacs: felszívsz minden lehetséges információt, és amikor megtelsz, akkor mindez kiömlik belőled. És remélhetőleg ez úgy történik, hogy egy katartikus folyamat a művész és azon személy számára is, aki látja vagy hallja a műalkotást. Ez nem olyan dolog, amivel csak megpróbálkozol… ezt meg kell tenned, hogy képes legyél létezni, azt hiszem. Ez az oka annak, hogy én is zenélek. Így kezdődött: Nem tudtam, hogyan birkózzak meg a világgal, aztán találtam egy hangszert. Ezen keresztül jöttem rá, hogy egy picit jobban vagyok képes megbirkózni a világgal és annak gonoszságaival az által, hogy dalokat írok. Ez tart biztonságban, ez a kényelmi rész. És működik!… Az első dalomat az első nagy szerelmi csalódásom után írtam, amikor kb. 13 éves lehettem. Szóval most már majdnem 20 éve írok dalokat, és nem léteznék anélkül a kis darab fa (gitár) nélkül ott. Egyfajta szempontból ez elképesztően érdekes!. 🙂
Azt hiszem, bizonyos mértékben mindenki művész. Mindenkinek megvan a saját története, mindenki egy élő, lélegző műalkotás, mindenkinek vannak nagyszerű történetei, MINDENKINEK! Valamilyen szinten így működik a világ: el kell döntened, hogy szeretnél-e gyerekeket vagy akármi, és néha áldozatokat kell hoznod. Végeredményben az élet a kompromisszumokról szól. Minél kevesebb kompromisszum kell, annál jobb.

Ez itt Charles Baudelaire, ez Charles Bukowski, ez pedig egy Timo Mukka nevű finn író (a jobb karján lévő tetoválásokra mutat). Az ő (Mukka) munkáit soha nem fordították le. Egy fickó, aki az erdő közepén élt Lappföldön, Finnországban. Csak 29 évet élt, de úgy nézett ki, mintha 60 lenne, amikor meghalt. Nem tudom… tudod, sok történet van róla miszerint egy őrült alkoholista volt, aki csak pusztította a vodkásüvegeket egymás után, és a mániákus őrjöngés közepette írt. De volt családja is, és azt hallottam, hogy nagyszerű édesapa volt. Egy látnok. Apró kicsi finn városok és falvak életéről írt, a munkái pedig tele vannak szexualitással és nagyon lehangolóak. De nagyon kevés író írja le úgy a gondolatait, ahogy azokat valójában gondolja. Ezt meg lehet mondani, mikor olvasol valakitől…Tényleg meg lehet mondani, hogy ő nem szerkesztette át magát annak érdekében, hogy elismertebb legyen az irodalmi körökben. Nem azt mondom, hogy le van butítva, csak azt, hogy könnyedén lehet látni nála a folyamot, ahogy a toll lenyomata erősebb a sor végén, vagy éppen fordítva: halványabb. Így írt ő. Olyan szempontból az egyik példaképen, hogy jó apa volt, támogatta a családját, de ennek ellenére szenvedélyesen élte az életét, és képes volt annyi mindent kiadni magából, amiért érdemes élni, tudod. Az ő munkái annyira finnek… vagy nem is, hanem inkább lappok. Ezt a nyelvet nagyon nehéz lefordítani, mert sok olyan szó van, amit még én sem értek, annyira régimódi, és olyan nyelvjárása van, amit csak kevés ember használ. Szóval nagyon nehéz átérezni az egész hangulatát. Azt hiszem, néhány munkáját azért lefordították németre vagy svédre, de nem tudom, mennyire állná meg a helyét az angol fordítás. Olyan, mint ezek a vidéki írók itt Amerikában. Amikor bizonyos nagyon sajátos helyekről írsz, nagyon sajátos módon kell róluk írni, hogy igazán megértsd milyen is ott élni. És aki még soha nem járt ott, nem is igazán tudja a megfelelő érzést kivenni belőle.digital-versatile-doom--large-msg-121171068308 (1) Pár hetet töltöttem Lappföldön, amikor a Venus Doom-ot írtam. Kibéreltem egy kabint az erdő közepén, oda mentem, és a végén ott találtam magam ezekkel a helyi rénszarvas vadászokkal haverkodva. Meghallgattam a történeteiket, helikopterrel repültem a hegyek felett, és írtam néhány dalt. Igazából a Sleepwalking Past Hope alapötleteit ott Lappföldön írtam, és Cyanide Sun-ét is. Hallható is a lapp hatás az album e két számában, mert számomra úgy hangzanak – nem is tudom, mi lenne a megfelelő szó erre – mint a szélesvászon. Mint egy mozgókép, mintha egy nagy tájkép lenne a zene mögött, egy igen széles látószög. Nagyon büszke vagyok rájuk, lehet hallani bennük az Észak hangját. Úgyhogy gondolkodtam rajta, hogy talán visszamegyek oda majd a következő albumnál. Ott az emberek hajlamosak megtartani magukat saját maguknak, nem túl nyitottak, nemigen van fecsegés jobbra-balra. Viszont nagyon őszinték oly módon, hogy nincs pletyka, nem nyomatják a bullshit-et. Mondjuk, ha besétálok egy kocsmába, egy fickó odaléphet hozzám, és megkérdezheti, hogy: ”-Jó ember vagy? -És én meg mondom, hogy igen, elég jó embernek tartom magam. – Ok, akkor gyere és ülj le közénk!” Ott ez ennyire közvetlen, nincs ködösítés vagy ilyesmi. Én meg szeretem ezt az őszinteséget, mert egyébként az ember egy csomó időt elpazarol azzal, hogy megpróbál megfelelni másoknak és felteszi a maszkját. De ott északon nem törődnek ezzel. Ez baromi jó, és nagyon egyedi.

Manapság – mivel a dolgok sokkal liberálisabbak – ez azt jelenti, hogy a srácoknak egyre tovább és tovább kell feszíteni a húrt, hogy észrevetessék magukat… ha érted, mire gondolok. Nem sok tabu van manapság, és nyilvánvalóan a kölykök mindig a tabukat keresik. Már csak ha például a kábítószerekre gondolunk: annak idején a fű volt a legkirályabb illegális dolog, manapság semminek számít, a met is semmi manapság, a kokain is semmi manapság, a heroin meg már senkit sem érdekel. Egyszerűen nem lépi át a határt. Keresnek valami…, keresnek – hogy is hívhatják ezt, olyasmit mint a Georges Bataille által írt transzgressziós irodalomban – valamit, ami darabokra tépi a körülötted lévő valóságot, és újra tudod építeni az által, ahogyan öltözködsz, ahogyan éled az életed és minden ilyesmi. Az egyéniség utáni kutatás egyre inkább megszállottsággá válik mostanság. Az emberek annyira különbözőek akarnak lenni. A barikádhoz özönlenek és megpróbálnak felugrani a gátra, hogy lássák vajon a másik oldalon is zöld-e a fű. És sok ember ezt nem pszichológiai vagy intellektuális szinten teszi. Pedig még mindig nagyon sok mindent lehet kapni pusztán az olvasás által, nagyon sok gondolatot, nagyon sok ötletet. Úgy tűnik, hogy sok embernek – nem azt mondom, hogy mindenkinek, de sokaknak – az a rögeszméje, hogy az egyéniségüket és őrült személyüket alternatív eszközökön keresztül mutassák meg. Pedig szerintem ez nem fontos. Inkább fogd be a szád, és mondj egy igazán jó mondatot 10 évente egyszer… és isten leszel. Nem azt mondom, hogy ezt kell tenned, de… Eléggé őrült dolog ez… Főleg Amerikában, ha csak megnézed a TV-t, hogy mi megy ott… elég nagy képtelenség az egész, a reality műsorok és mindezek. Semmi sem tabu többé. És vajon mit fognak keresni legközelebb? Mi lesz a következő nagy dobás? A gyilkosság… vagy az öngyilkosság lesz a nagy sláger vagy ilyesmi… és az is volt nem is olyan régen.

Volt egy szomorú dolog: nem ismerem túl jól a történetet, de úgy tűnik, hogy egy eléggé magának való 18 éves srác, aki a neonácizmus felé hajlott – a saját gubójában élt, nem tudott túl sokat a kinti világról – valamilyen információ miatt úgy gondolta, hogy joga van embereket ölni, azért hogy megtisztítsa  – nem feltétlenül a fajt, hanem –  az emberiséget. Nem tudom, milyen spirituális szinten működött. Az egyik legfurcsább dolog közé tartozik Finnországban, ha van fegyvered. Nálunk nincsenek fémdetektorok az iskolákban vagy ilyesmi, mert Finnországot egy biztonságos országnak tartják. Persze sok embernek van fegyvere, de a legtöbbjük északi, aki vadászatra használja. Vagy csak az a hobbija, hogy lődöz a teherautóból. Szóval ez egy kemény dolog volt.
Van egy remek könyv… Obscure valami… (Jude the Obscure  – Thomas Hardy). Egy történet, ami valamelyik válság idején játszódik Angliában az 1860 vagy 70-es években. Volt egy család három gyerekkel, pénzügyi gondjaik voltak, és a gyerekek hallották a szüleiket veszekedni emiatt. A három gyerek, akik talán 11, 9 és 4 évesek lehettek, mind felakasztották magukat a gyerekszobában. Azt az üzenetet hagyták a szüleiknek, hogy „azért csináltuk, hogy ne kelljen olyan sokunkról gondoskodni”.
Az alapvető hatalom a tagadás hatalma. Volt egy fickó Finnországban, aki apolitikus volt, és a-minden…aszexuális, apolitikus, a-anti-a-minden. Szóval olyanná próbálta magát tenni, mint egy üres vászon. Amit igencsak nehéz megtenni, ha egy szerető családban élsz. Iszonyatos út lehetett, amin keresztül ment. Iszonyatos fájdalom, hogy eljutott odáig, hogy átlépje az őrület határát, és megtegye azokat a borzalmas dolgokat, amiket megtett.
De ugyanakkor a jó dolog az emberségben úgy általában az a tény, hogy a szörnyű krízisek és a szörnyű katasztrófák úgy tűnik, olyan hatással vannak az emberekre, hogy azok közelebb kerülnek egymáshoz és elkezdik kicsit jobban értékelni az életet ezek után. Szomszédok, akik utálták egymást azelőtt, akár még egymás kezét is megfogják bizonyos esetekben. Szóval úgy tűnik, hogy sok ember annyira önző, hogy muszáj egy katasztrófának történnie ahhoz, hogy hirtelen felismerjék, rajtuk kívül és a családjukon kívül is van élet. És vannak általános érdekek, és olyan dolgok mint általános részvét és szeretet és remény!

Már régóta vegetáriánus vagyok. Tinédzser koromban is az voltam 7 évig, de aztán elkezdtünk turnézni, és nagyon nehéz lett. Különösen az olyan helyeken, mint Portugália vagy Belgium, ahol nehéz tisztességes vegetáriánus kaját találni. Így elkezdtem megint enni halat és csirkét. Aztán megegyeztünk az egyik jóbarátommal, Lee Dorian-nel a Cathedral együttesből. Nagyon jóban lettünk néhány évvel ezelőtt, ő pedig megszállott vegetáriánus – szóval azt adtam neki szülinapi ajándékként, hogy mondtam: „Ok, én is vegetáriánus leszek mostantól kezdve!” És így vagyok már kb. másfél éve. De inkább csak közelítek a vegetáriánushoz. Egy olyan vegán vagyok, aki csokit eszik. 🙂 Csak próbálom kerülni a tejtermékeket, és sok gyümölcsöt enni. Kerülöm a rizst meg a kenyeret. Igazából arról van szó, hogy próbálom megtalálni a helyes diétát, hogy egészséges maradjak a turné alatt. Amikor sokat utazol, nagyon nehéz csak pizzán élni hónapokon keresztül, ez nem működik.
Linde halat eszik, de se csirkét, se vörös húst. Gas egy omnivora, mindent megeszik…
Igazából az a lényeg, hogy képes legyek énekelni a koncerteken, mert ilyenkor a pocakodon keresztül kell lélegezned. A húst nagyon lassan emészted meg, és így nem tudod kihasználni az egész kapacitásodat. Szóval jobb csak sok zöldet enni, ezért csinálom. Tudod, még most is hordok bőr cuccokat, szóval nem vagyok politikailag elkötelezve emellett, csak mondjuk úgy, hogy ez egyszerűbbé teszi a dolgokat, és jobban érzem magam tőle. Ezért csinálom.
Sosem vezettem illegálisan. Egyáltalán nem vezetek, hanem taxit hívok. De nem vagyok valami környezettudatos, ha erről van szó. Mindent megtehetsz, ha belegondolsz.Csak gondolja arra, amit az emberiség tesz a környezettel. Különösen a gyerekeknek nagyon nehéz manapság, hogy megtanulják, kiben lehet bízni, és kiben nem. Tudod, ezzel a rengeteg információval az interneten. Ha csak végigmész a különböző hírcsatornákon, mindenkinek különböző változata van ugyanarra a történetre. És akkor most kinek higgyél? És sok városi legenda is körbe kering, meg minden. Régen ez nem ilyen volt.

Mit jelent a sötét oldal? Mert mondjuk, hogy ha az iskolában tanulva csak a saját történelmünket nézzük, a legtöbb és legelképesztőbb vizuális műalkotást mélyen vallásos emberek készítették. És a legtöbb művészet igencsak sötét. Gondoljunk csak Dante-ra vagy John Milton-ra, és a többiekre. Nekik nagyon erős kapcsolatuk volt istennel, egy nagyon is keresztény istennel. Mégis ők ömlesztették ki mindazokat a gótikus ábrázolásokat, amiket most a legtöbb isten ellenes ember használ többé-kevésbé. De amúgy is ez csak egy ábrázolás, csak szóasszociáció, szójáték. Az ’isten’ szó sokféle dolgot jelent a különböző emberek számára, amivel jól lehet játszani.
Tudod, ahogy a Bibliában is – vagy lehet, hogy nem Bibliában – de az emberek mondják, hogy „a Sátán legnagyobb trükkje az, hogy elhiteti, nem létezik!” De mi van, ha az az Isten az igazi gonosz, akit az emberek bálványoznak? Vagy legalábbis a Vatikán. Mert amikor a vallás a pénzre épül, akkor annak semmi köze a spiritualitáshoz! Mit tett Jézus annak idején a templomban? Mert végeredményben az egyik fő halálos bűn a gyűlölet és agresszió. Mit tett Jézus? Túlzottan felkavart és nyugtalan lett a bűnök miatt, úgyhogy majdnem elpusztította az egyházat. Aztán pedig keresztre feszítették a bűneiért és a mieinkért, azt hiszem. Az egész Biblia egy igen bonyolult mítosz, ha már csak a régi és az új testamentumra gondolunk is.
Nem érzem túl nagy szükségét annak, hogy találjak magamnak egy megmentőt. Nem kell. Tudod, a megmentőim körülöttem vannak mindig. A körülöttem lévő világ és emberek, a történetek, amiket mesélnek. Ez az egész dolog, ami engem mozgásban tart. E nélkül sötét és üres lenne minden, és nem maradna semmi. Csak egy nagy üresség lennél, ami eléggé nyomorúságos.
Állandó harc folyik, amikor a moralitás kérdéséről van szó. Ez nagyon érdekes. Ahogy az előbb mondtad, hogy az emberek isten tanítványainak tettetik magukat, miközben inkább az ellenkezőjét teszik. Ez a tanítása az új testamentumnak, ugyanakkor ott van a bosszúálló, gyűlöletes isten a régi testamentumban. Kemény fickó volt ő… vagy még mindig az, nem tudom. 🙂
A Kalevala igazából nálunk A KÖNYV. Van egy öreg fickó, akit úgy hívnak, Vejnemöjnen, és egy lant típusú hangszeren, a kantelén játszik. Énekli a dalokat, és mindenki hallgatja. Ő az öreg bölcs. Nagyon sok történet van, ami hasonló (más mitológiákhoz). Vannak benne olyanok, mint Hádész, Kharón és hasonló dolgok, mint a halál folyója, amin átkelsz. Nagyon sok hasonlóság van.
A tudásom a korai finn kultúráról eléggé korlátozott. Ez egy pici nomád ország volt, szóval nem tudom, hogy volt e keveredés a vikingekkel. Mert nem mi vagyunk az igazi vikingek ebben az értelemben, hanem nagyon sok orosz hatás is van.
De azt hiszem ez az, amit a kereszténység csinált. Idejöttek és a régi szent helyeinken építették fel a templomaikat. Ez a kultúra megerőszakolása egy bizonyos értelemben. Képzeld csak el Pán-t, a görög istent, aki tulajdonképpen a Sátán. Vagy a Mikulást, finnül Joulupukki, ami karácsonyi bakot/kecskét jelent. Ez egy olyan hagyományból alakult ki, amikor fickók kopogtattak az ajtón, mint Halloweenkor, és kecske maszkot viseltek. Aztán bejöttek és dühöngő őrült módjára kirabolták az egész helyet. Ez amolyan rock n roll érzés, csak zene nélkül.tumblr_m4m6ll7NAF1qd2hl4o1_500 Szóval van nagyon sok furcsa kulturális dolog, különösen keresztény világban, mert ők nagyon sok elemet átvettek. De igazából ennyi a lényeg, mert én nem harcolok ez ellen, inkább lenyűgözőnek tartom, ahogy az emberi elme működik. Olyan, mint egy hatalmas műalkotás. Vegyük el ezt ebből a kultúrából, vegyük el azt a másikból, és lesz belőle ez a kavalkád („clusterfuck” :D), amiről azt állítják, hogy ez a helyes út. Nagyon sok bizalomra és útmutatásra – legyen az bármilyen – van szükséged, hogy képes legyél nagyjából sikeresen végig menni ezen, ha megnézed a mai világot.

Lenyűgöző a turné ezzel a bandával és ezekkel a dalokkal. Úgy tűnik, hogy minden egyes városban, ahol játszunk, más dalokat kedvelnek, és más hangulatot, és más hangzást. Úgy néz ki, a kicsit több rock n roll energiával feltöltött dolgok mélyebbre képesek hatolni a szóban forgó csoport kollektív tudatába. Egy kicsit furcsa, de igazából ez teszi érdekessé is, mert soha nem tudhatod, mi van a sarkon túl. És valószínűleg ez az egyik oka, ami miatt tovább csináljuk. Mert ha pontosan ugyanolyan lenne mindig, akkor nagyon unalmassá válna mindenki számára, különösen az közönségnek. Úgyhogy minden egész jó most. A banda szoros, de nagyon nehéz 5 embernek – akik amúgy az év nagy részében nagyon közel élnek egymáshoz, majdnem hogy a hálóhelyüket is megosztják a buszban, és mindenki ismeri egymást kívülről belülről – egyként és összhangban dolgozni a koncerteken. És a technikai feltételeket is rendesen megteremteni, és remélhetőleg sok ember megjelenését biztosítani, aztán a hangzást jól kialakítani, meg minden ilyesmit. Kicsit olyan, mint egy hazárdjáték, de ez szintén izgalmassá teszi. Mert mindig történhetnek furcsa dolgok. Általában amikor a gyönyörű és tökéletes tökéletlenség történik meg, az az a pillanat, amikor minden rendben van.
Nagyszerű és vicces. Ismerem Linde-t 12-13 éves korom óta. Nagyon csendes és magánakvaló ember, de sokszor megnyílik, és igazából hallhatod az összes érzelmét és frusztrációját a játékán keresztül. Sokat változott zenészként, régebben gitárosként is sokkal belfeléfordulóbb volt, de most valahogy felszabadította magát. Nem tudom, miért vagy hogyan vagy mit történt, de nagyszerű látni egy ilyen virágzást. És ez a többi srácra is igaz. Gas még küszködik egy picit, de egyszer majd eljut odáig. Ez olyan vicces dolgokon múlik, amit te magad nem tudsz előidézni, hanem természetesen történnek meg pl. egy jó fellépésen. Vagy olyan átalakulás is lehet, ami lassan történik. Van, hogy annyira elveszel a zenében, hogy olyan dolgokat teszel, amit nem is gondoltál volna, és nem emlékszel rá, mit is csináltál 2 másodperccel azelőtt. Ez egy nagyszerű dolog. Szóval ha én mondjuk az Aerosmith énekese lennék, mondhatnám, hogy ezt akár a szeretkezéshez is hasonlíthatnánk. A legjobb dolog, amikor csak elengeded magad, és utána olyan érzés, hogy: „Mi? Mi is történt most?” Amikor ez megtörténik, az olyan mintha be lennél tépve. Talán ez az oka, hogy sok zenész és író megpróbál ezután az érzés után rohanni a drogok segítségével, vagy akármi. A másik oka meg, hogy nekem van egy kis lámpalázam a színpadon. Nem olyan rossz manapság, de régebben erősebb volt. Volt idő, amikor dobos voltam meg basszusgitáros, így hozzászoktam, hogy mindig van nálam valami (hangszer). Amikor énekes lettem, akkor az egyik kezemben a cigi a másikban egy üveg bor vagy sör kellett, vagy valami ilyesmi, mert ezek nélkül meztelennek éreztem magam. Most már csak a cigi maradt, úgyhogy ha elkezdek leszokni róla, meglátjuk mi fog történni. 🙂 Szóval kollektíven tereljük a zenét valamerre. Nem tudom merre, de jó ott lenne zeneileg, ahol ebben a bizonyos pillanatban vagyunk, mert soha nem tudhatjuk, mit várhatunk.
Vannak ezek az úgynevezett hagyományok is, mint pl. Jim Morrison-nál. Nem sok mindent csinált a színpadon, de mindenki csak azokra a sámántáncaira emlékszik. Pedig kb. kétszer ha csinálta. Csak kapaszkodott a mikrofonba, és próbált keresztül jutni a történeten. Vagy ott van pl. Nick Cave, ő egy nagyszerű előadó mondjuk. Azt hiszem, amikor fiatalabb voltam, azt gondoltam, tennem kell valamit, meg kell tanulnom, hogyan kell mozogni, vagy csinálni valamit, hogy egyáltalán számításba vegyenek, mint nagyszerű előadót, vagy ilyesmi. Úgy gondolom, a legnagyobb kihívás az, hogy úgy vessz el teljesen a zenében, hogy inkább ezen keresztül tudd elmondani a sztorit, mintsem valami előre betanult dologgal, vagy egy Justin Timberlake koreográfia lenyomásával. Ez egy teljesen más téma, más fajtája a szórakoztatásnak. De ha képesek vagyunk az embereknek csak egy icipici százalékát beszippantani a zene hangulatába, és elárasztani őket a zenével, az a legjobb dolog. Különösen manapság, mert mindig van valaki, aki csinosabban vagy menőbben néz ki nálad, vékonyabb, vagy menőbb hátraszaltót tud csinálni, vagy akármi ilyet a színpadon. Mi viszont nem a Jim Rose Cirkusz vagyunk. Ők nagyon jól csinálják a saját dolgukat. De amit mi próbálunk csinálni, az zeneileg megteremteni ezt a hangaurát, ami remélhetőleg egy kicsit más, mint ami azelőtt volt. Szeretem, ha a dolgok kontroll nélkül kezdenek el történni tudattalanul vagy a tudatalattiból. Azt hiszem, ezt jelenti a kifejezés: „természetesnek lenni”, amikor a dolgok természetesen történnek. Csak kiáramlik belőled, és láthatod a különbséget azokhoz a művészekhez vagy előadásokhoz képest, akik előre begyakorolják a műsort. Vagy nyilvánvalóan mind a kettőt csinálhatod, de én inkább hajlamosabb vagyok távol maradni a színháztól. De ha mégis megtörténik… nem tudom, túl sokat nem gondolkodom erről, mert tudod az éneklés magában is eléggé megerőltető ebben a bandában. Azt hiszem, amikor a színpadon vagyok, nem magamra gondolok, hanem a bandára és a banda hangzására. Az is az oka annak, hogy sokszor csukva van a szemem, hogy ne terelje el semmi a figyelmemet, mint pl. a csinos lányok vagy felém csápoló emberek. Ami egyébként gyönyörű, és sokszor elterel a dal hangulatától. De az érzés az, amit elő kell hozni, szóval mindenkire figyelek a színpadon egyfolytában. Ez olyan mintha egy lemezt hallgatnék, aminek nem vagyok a része, csak egy báb vagyok, és a bábozó pedig a HIM nevű banda egész kollektív tudata. Így nem annyira énközpontú dolog ez többé. Régen az volt, amikor részeg voltam a színpadon.

Vicces, hogy sok ember, aki nem is volt még egy koncertünkön sem, és látta talán egy klipünket vagy videónkat, elhiszi a pletykákat, hogy mi sátánisták vagyunk, és megőrjítjük a kölyköket. De amikor – legalábbis én – lenézek a közönségre, sok embert mosolyogni látok, és együtt énekelni. Ez egy katartikus élmény remélhetőleg mindenkinek. Átéljük az egyetemes fájdalmat együtt. A körülötted lévő emberek elvesztésének fájdalmát, a felnőtté válás fájdalmát, és annak a fájdalmát, hogy felnőve rájössz, igazából semmit sem tudsz. A világ napról napra bonyolultabb hellyé válik, és jó tudni, hogy alapvetően nem vagy egyedül. Különösen érdekes volt tegnap. Megismerkedtem valakivel, aki beszélt pár rajongóval. Ő is egy rajongó, aki az interjút készítette, és az emberek mondták neki, hogy amikor a mi zenénket hallgatják, akkor nem érzik magukat egyedül, átsegíti őket az álmatlan éjszakákon, az öngyilkossági gondolatokon, ahogy Nietzsche egyszer mondta. És a vicces ebben az egészben az, hogy a zene pontosan ezt teszi velem is, amikor írom. Nem vagyok egyedül, amikor zenét írok, és átsegít a sok-sok álmatlan éjszakán, és mosollyal az arcomon vagyok képes szembenézni a világ általános negativitásával. Ez kemény és nehéz mindenki számára. De őrület, hogy egy ember, aki csillió mérfölddel odébb lakik egy Helsinki nevű helyen, ül az ágyán, érez valamit, majd felkap egy gitárt, aztán beleönti az érzelmeit a zenébe, néhány szóba vagy dallamba. És egy hosszú folyamaton keresztül ez a dolog felvételre kerül, hirtelen a zene szétterjed, és pontosan ugyanaz történik, mint ami az elkövetővel, úgymond. Egy furcsa kör, ahogy ez az emberekre hat.
De ugyanakkor mindenkinek meg van a zenei naplója, mindenki más okból hallgat különböző bandákat. Mindenki azért hallgat bizonyos dalokat, mert azok újra alkotják az illatot, az érzést, a múltbéli szituáció egész atmoszféráját. Tudod, mikor Madonna Live To Tell-jét hallgatom, emlékszem az első lassú táncomra egy hölggyel, amikor még csak 12 éves voltam, vagy ilyesmi. És ezek nagyszerű emlékek. Ez az egyik oka, amiért zenét írok. Viszont a negatív oldala, hogy én is érzem. Érzem azt a pillanatot, érzést, ahol voltam abban a pillanatban, amikor megírtam. Néha fájdalmas, néha pedig megfiatalít. Remélhetőleg mind a kettőt egyszerre!”

Fordítás: Jucus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

WordPress Anti Spam by WP-SpamShield