A szombati hívatlan vendég: Ville Valo | Radio Rock | 2016. 05. 21.

Ville lassan odaköltözhet a finn Radio Rock stúdiójába, hiszen ha jól számolom, akkor már a negyedik alkalommal vendégeskedett valamelyik műsorban. Ezúttal Lauraval beszélgetett 2016. május 21-én. Az interjú finnül készült, de hála a lelkes rajongóknak, ebből már kaptunk több részletet angolul, így jóval többet tudhatunk meg, mint Jussi Rock ‘n’ Roll Circusából.

Ville_Laura

Fotó: MDR Jump

A beszélgetés során szó esett többek között arról, hogy a HIM nem sokára elkezd új zenén dolgozni, de előtte még tartanak egy rövid szünetet egészen nyárig. Ez amolyan alkotói szünet, amit már vagy 25 éve nem sikerült összehozniuk. Ilyenkor a srácok nem is nagyon találkoznak egymással, inkább megpróbálnak új inspirációkat meríteni, mert az a céljuk, hogy legközelebb valami újjal álljanak elő . „Lehet, hogy a pizza a legjobb kaja a világon, de ha mindig ugyanazt a Margherita pizzát eszed, a végén már rosszul leszel tőle!” – mondta Ville utalva arra, hogy nem szeretnék megismételni az előző albumot, hanem inkább próbálják megtalálni azt, ami a hallgatóság számára is új, és maguk számára is jelentőségteljes lehet.

Ville közben folyamatosan ír dalokat. „A kreatív folyamatnak a lényege, hogy megtaláld azt az egy dalt, amit talán a többiek nem találnak a legjobbnak, de megnyitja a határokat, amely könnyebbé teszi a többi dal elkészítését az albumon”– mondta.
Arról is beszélt, hogy nagyon fontos az olyan kis dolgokra való érzékenység is, ami másoknak talán jelentéktelen, de számára ez lehet a kulcsa a zene megalkotásának. És mivel neki nincs „rendes” munkája, mint azoknak, akik rock and roll világán kívül élnek, van ideje megfigyelni ezeket a dolgokat is.

Ennyit elöljáróban! Alább pedig olvashattok néhány részletet az interjúból, amely ugyan nem öleli fel a beszélgetés teljes tartalmát, de talán néhány érdekességet megtudhattok belőle:

Laura: Van nyomás rajtad? Hiszen Te vagy a banda arca, és ott van a többi ember is, akik mind számítanak arra, hogy itt vagy, dolgozol és minden rendben van veled.

Ville: Talán tudat alatt igen, de végül is mi csak egy rockbanda vagyunk. Ha belegondolsz, az ilyen dolgok végeredményben nem számítanak. Lehet azon elmélkedni, hogy vajon egy zenész felelős-e a közönségéért a zenéjével meg minden ilyesmivel, vagy egy író felelős-e az emberekért, akik a könyveit olvassák. De ha ilyen messzire mész, a végén a házadat sem leszel képes elhagyni. Kell, hogy legyen benned abból a legendás „Popeda szellem”-ből (finn banda, amelynek az énekese híres arról, hogy rengeteget vedel és a rock n roll életformát követi.), haladni kell az árral, mint a „Kaasua”-ban (a Popeda egyik dalára utal, ami egyébként Gas beceneve finnül)

L: A Te szádból ez még viccesebben hangzik!

V: Ne mondd ezt! 😀

L: Az elején, amikor a HIM berobbant a köztudatba, mennyire gondoltad azt, hogy túlzottan arrogánssá váltál?

V: Nem hiszem, hogy ez egészen így lenne. Inkább arról van szó, hogy az ember nem veszi észre a körülötte lévőket, mert egyfolytában csak megy előre mint egy buldózer, és minden mást elfelejt.
De nem szoktam kihasználni a hírnevemet, kivéve talán a Lost & Found bejáratánál, ahova így mindig bejutottunk. Persze azért vittünk pénzt is magunkkal. Korábban jazz-klubként működött.
De erről a túlzott büszkeségről inkább mást kéne megkérdezned, mert én nem tudom megítélni.

[…]

V: Miután kijöttem az elvonóról, sokat gondolkodtam. Az egész egy hólabda-effektus volt és örülök, hogy valahol megállt. Jó helyen voltam. Az első józan turném nagyon más volt. Láttam mindennek a nappali oldalát, mert azelőtt mindig csak éjszakai életet éltem. De így már nappal is láthattam a városokat, mert ébren voltam. Megnéztem a múzeumokat, sétálgattam meg ilyenek. Nagyon különbözött azoktól a dolgoktól, amiket korábban csináltam.
Józannak lenni szívás (nevet), de a lényeg, hogy megtaláld az egyensúlyt. Ha túl sok csokit eszel, pattanások nőnek az arcodra (nevet). Mindezt az elvonó után fogtam fel.
Ezért 2010-ben sokat voltam otthon egyedül. Tudod, mi Finnországban általában iszunk és biliárdozunk. De ha nem iszol, akkor a meghívások és a közösségi élet is alább hagy. Nem csoda, magától értetődő: olyan emberrel nem lehet inni, aki józan akar maradni.

L: Mi volt az a pont, amikor rájöttél, hogy ez így nem mehet tovább? (az ivás)

V: Azt hiszem ez inkább amolyan mentális probléma volt. Talán hülyén hangozhat, de olyan mint a megszállottság, főleg egy olyan sátánimádó esetében, mint én (nevet). Az ördög nem jött el, mikor szerettem volna, és ez felemészti az embert! (nevet)
Akkor volt, amikor egy nagyon hosszú albumon dolgoztunk, volt egy kapcsolatom is, ami gajra ment, meg egyéb dolgok. Van egy pont, ahol mindenki megtörik. Szóval mondtam Sepponak, a menedzserünknek, hogy jó lenne egy hely, ahova elvonulhatnék… Jó dolog volt, ott nem ittam, de ami még fontosabb volt, a telefonom sem csöngött, mivel nem használhattam. Ez az, amit nem tudtam kezelni – mindenki csak hívogatott, hogy ezt kéne, meg azt kéne csinálni, ami önmagában nagyon hízelgő dolog. De számomra mindig is nehéz volt időben leállni, ez a jó és rossz tulajdonságom is egyben. A dolgokhoz türelem kell. De hogy ez vajon jó-e, azt ki mondhatná meg?…

[…]

V: Ez egy folyamat. Az élet körforgása egyben az albumok körforgása is. A zene készítésekor, amikor jön a új album, a témák és egyebek már a fejedben van. Majd jön a következő, ami már egészen más. De a Venus Doom után, amikor minden kész volt, világossá vált, mit is csináltunk az elmúlt 10 évben. Ezt még mindig nehéz észrevenni, és nem mintha nem emlékeznék rá vagy ilyesmi. Csak nem veszi az ember észre a jellegzetességeket. Semmi más nem számít mikor szárnyalsz. A normális embereknek van egyensúly az életében, például van egy nagy szenvedélyük, ugyanakkor vannak gyerekeik is. Nekem az zene az, minden mást kikapcsolok. Hasonlítható a hiperaktivitáshoz, az enyhébb aspergerhez vagy az autizmushoz olyan szempontból hogy képes vagy erősen fókuszálni egy bizonyos érzelemre és ezekből kihozni, amit csak tudsz.. A színészeknél is van ilyen, csak kicsit jobban kontrollálják. Sok rossz dologra is lehet ezt használni persze, amiről a zenészek gyakran híresek. Így például összekapcsolható azzal, ha valaki egy seggfej!

[…]

V: Mikor fiatal voltam, a szüleim szerették volna ha befejezem az iskolát. Ugyanabba az iskolába jártam mint Petri Valli a Kingstonból. 7 éves koromban talált rám a zene amikor is elkezdtem pop-jazz zenét tanulni. Anya és apa látni akarták mit hozok ki belőle, mivel nekem nagyon fontos volt. Lehetetlen a napi munka mellett a zenével foglalkozni, bár néhány embernek azért sikerül.

L: Más lehetőségre gondoltál valaha?

V: Nekem nem volt választásom. Ha drámai akarnék lenni, akkor mondhatni, ez volt a sorsom. Tök automatikusan jött. Mindig megtaláltam a nyugalmat a zenében és az élet színeit is. A zene akkor is megért mikor rossz napod van. Megszínesíti az életet, egy partner. Kiskorom óta. Sosem gondoltam rá úgy, mint munkára.

L: Mi a legrégebbi zenével kapcsolatos emléked?

V: Tuomari Nurmio and Badding szólt otthon, régi fekete blues. De nem túl jó a memóriám… Akusztikus gitáron játszottam, aztán az unokatesóm is játszott rajta, a húr pedig elszakadt és azt hittem, annyi a gitárnak. Mivel korábban láttam a KISS ’77-es koncertvideóját, gondoltam “Törjük szét azt a gitárt rendesen!”. Aztán rájöttem, hogy nem is törik az olyan könnyen.
Az embereket sok minden lázba hozhatja, engem a zene. Épp ha csak megláttam egy KISS plakátot, már izgatott lettem. Sok tekintetben a zene mindig is különleges világ volt számomra. Aztán rájöttem, hogy ez nem egészen így van, mert ők is csak emberek. Gene egy hatalmas üzletember, legalábbis az alapján amit elmondott.
Azt hiszem, 5 évesen láttam először Eddie-t egy Iron Maiden poszteren. Nagyon megijedtem, rémálmaim voltak. A fiúk szeretik a horrorfilmeket, és sokszor mondogatják, hogy “áh meg se kottyan”, közben meg majd összeszarják magukat. Az emberek igénylik ezt a fajta kikapcsolódást ebben a szar és szürke világban. Dio és a Dragons egy fantáziavilág, csak úgy mint az Iron Maiden. Ebből merítesz erőt, hogy elindulj az iskolába.

[…]

L: Hazatérve a turnéról nem hangol le, ha például nincs otthon WC papír?

V: Nem, szerintem valamilyen szinten vicces látni, hogy mennyire hozzászokunk bizonyos dolgokhoz és rituálékhoz, mint a WC papír vagy, hogy mindig van tiszta törölköző. Aztán otthon meg nevethetünk magunkon, hogy mekkora nagy a rendetlenség, mintha világ vége lenne.
De manapság ez már nem annyira van így. 2010 óta rájöttem, hogy nekem kell feltakarítani a padlót.  És olykor ez nehéz. Amikor otthon vagy csak alszol, mert a turnébuszban nem lehet, a hotelek pedig messze vannak és olyan személytelenek. De ezzel kell takarékoskodni, mert a lemezek manapság már nem fogynak olyan jól mint régen. Szóval inkább arra használjuk a pénzünket, hogy elmegyünk Manhattanbe, és kicsit körbesétálgatunk, minthogy az olcsó és rideg hotelben maradjunk. Szóval nem mindig sétálunk rózsaszirmokon. Ez is egyfajta rutin.

L: Legendás történetek vannak arról, hogyan szívattátok egymást régen. Milyen ez most?

V: Semmilyen, az utóbbi időben nem csesztünk ki egymással. Amikor fiatalabbak voltunk és először voltunk úton, akkor párunknak még volt teljes munkaidős állása. Akkor még nagyon más volt, mert olyankor engedtük ki a gőzt. Nem tudom, hogy Tiina hogyan volt képes kordában tartani minket.
Ez még most is megvan, de inkább csak szóban. 5 ember, akik évek óta ismerik egymást, ugyanazokat a sztorikat mesélik… Szerintem a börtönben végeznénk, ha minden hülyeségünkre fény derülne (nevet). De nem, komolyan, a beszélgetés egy kicsit fárasztóbb, de ugyanolyan mocskos. Annak idején minden hülyülésben benne voltam.

L: Van bármi, amit ma nem tennél meg?

V: Nincs. Azt hiszem, filozófiai értelemben mindezt meg kellett tennem, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. A hibáiból tanul az ember, legalábbis olykor. Nos, ha te vagy a “erdő vadállata”, miért is akarnál ebben a városi aszfaltpokolban élni?

L: Hát ez egy elég furcsa hasonlat!

V: Neeem, anyukám és apukám kutyájára gondoltam, őt nevezik mindig „vadállatnak”. Egy kis yourshire terrier, nincs 1 éves, Olavi-nak hívják… Szóval csak azon gondolkoztam, mennyire kell szabadnak lenned, és mit kell tenned ahhoz, hogy szabad légy, de még ne csukjanak le érte?! Mert abból 10 évente egyszer elég. (nevet)

[…]

L: Mennyire volt fontos Tiina és Seppo segítsége?

Ville: Tiina az oka annak, hogy a nem szálltunk el, segít, hogy ne váljunk túlságosan nagyképűvé. A producerek és menedzserek közül sokan a barátaink lettek. Seppo a szerződések terén nagyon fontos, ügyel, hogy ne írjunk alá minden hülyeséget. Már kezdetben is nagyon sok szerencsénk volt a menedzserekkel és a szerződésekkel. Mindig a művész szemszögéből olvasták át a szerződéseinket. Mikor még fiatalok voltunk, Asko Kallonen tartotta rajtunk a szemét, azért hogy több zenét tudjunk csinálni és a játékra tudjunk koncentrálni. Fontos, hogy legyen egy menedzser! Nézd csak meg mi lett a Rolling Stones-szal miután Mick Jagger átvette az irányítást. (nevet)

L: Tudatos döntés volt az, hogy Te legyél a banda szóvivője?

V: Nos, a fiúk főállásban dolgoztak, így én voltam az, aki mindenkivel találkozott. Én csináltam minden ilyesmit, aztán rajtam ragadt. Nehéz 5 srácot egyszerre odarángatni, és kisebb költség egy embert utaztatni. Aztán meg az is előfordulhat, hogy csak engem kérdezgetnek. El vagyok a promozással, és ez így jó. Mindenkinek jut egy rész a felelősségből.

L: Mint a zenekar arca, ott voltál az a lemezborítókon. Van nyomás rajtad, amiatt, hogy hogy nézzél ki?

V: Persze, de nincs mindenkin ilyen nyomás? Főleg rajtunk, fél-középkorúakon…. Természetesen mindenki jól akar kinézni, nincs semmi új vagy rossz ebben. De mindenki maga dönti el, mennyit szeretne ezért tenni. Ha a nőkre gondolsz, főleg a fiatal nőkre, őrület, mennyi energiát fektetnek ebbe. Én már egy öregedő fickónak nézek ki, ez van. Az internet és a közösségi média teszi ezt, rengeteg a versenytárs, főleg, ami a szelfiket illeti…csücsörítve járkálnak az emberek az utcán, őrület!
Billy Idol nem mindig csinálta ezt a fél-csücsörítést, ő egy normális csávó. 🙂
Talán ez a görcsölés még stroke-hoz is vezethet, de valahogy azért próbálkozik az ember. Amikor az ABBA videót vettük fel, másfél hétig juharszirupon és citromlén éltem. Nem tudom, ez sok-e, de megpróbáltam jól kinézni. A férfiakon nem sokat segít a smink.

L: Megnézed néha a régi turnék képeit? Gondolod olykor azt, hogy “úristen, milyen fáradtnak nézek ki”?

V: Nem, ez nem ilyen, csak nevetek a régi jó vagy rossz emlékeken, ezek fontos részei egy zenész életének. Volt jó pár “kapuzárási pánikom” is. Másmilyennek kéne lennem? Ez csak simán kételkedés önmagadban…. Csak öregszünk, és ennyi. Régen öten voltunk egy banda. Most is öten vagyunk, csak páran már családos emberek. Nem lehet mindig csak a zenére koncentrálni, és néha azért ez engem bánt egy kicsit, de csak én egyedül vagyok ezzel így. Olykor hiányoznak a régi szép idők. Persze minden jó dolog megvan most is, nem azért mondom.
Még azt is el szeretném mondani, hogy lehet, hogy a bandánk fel is oszlott volna, és lehet hogy testileg, lelkileg megtörtünk volna, ha gyorsan jött volna a nagy siker. De hogy nekünk minden egyes albummal bizonyítanunk kellett a képességeinket, az egy nagyon jó dolog volt. Szerintem másképpen kibírhatatlanok lettünk volna… A siker a 2000-es években külföldön csak csillogásból, vörös szőnyegekből és ferrarikból állt. Annyira gyorsan történt, nem is értettünk semmit az egészből. Ha nem történt éppen semmi Németországban vagy Európában, akkor történ Angliában. Egyszer játszottunk Londonban egy helyen a Black Sabbath-tal, na az nagyon nagy volt!!

[…]

L: Vannak zenészi álmaid, vagy bármi konkrét cél, amit szeretnél elérni?

V: A sikert és a boldogságot egyéni szinten szeretném elérni, úgy hogy én magam tettem érte. Az nagyon jó lenne. De ez nem csak a sikerről szól. Néha az élet jó irányba visz. Lehet, hogy csak 15 perc az egész, de akkor is nagyszerű. Kreálhat az ember magának célokat, bármi lehet a cél, például egy fellépés a Holdon, vagy egy világraszóló dal….végtelenségig lehetne a célokat sorolni. Soha véget nem érnek, és nem számít, milyen jó is a cél maga, a legjobb dalt még akkor sem írtad meg, például.

L: Van bármilyen cél, mikor majd kijön az album?

V: Ha jól gondolom, akkor jövő ősszel fog kijönni. Időt kell szánni sok-sok dologra a kiadással kapcsolatban, az előkészítés legalább fél év. Kb 2 hónap megcsinálni a lemezt, 2 hónap a dalok begyakorlása. És a Helldone – nem számít, van-e szabadság – azt mindenképp megcsináljuk!

Srácok, hívjatok, a telefonszám még ugyanaz!

Fordítás: Barb, Erika, Timmyce és Jucus

Angol fordítás: PennyroyalTea

|Forrás: GagaDaily|

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

WordPress Anti Spam by WP-SpamShield