A HIM korszak utolsó interjúja Villével | Kerrang!

„Az életem még nem fejeződött itt be.
A HIM-része igen, a fejezet lezárult,
de a könyvnek még nincs vége…”

26 évig volt a banda élén Ville Valo, de most szegre akasztja a heartagramos nyakláncot, és szembenéz a HIM utáni élettel. De nem fog most szépen elkezdeni búcsúzkodni – abban biztosak lehettek.
Ville Valo útkereszteződéshez érkezett az életében. A 41 éves énekes az 5 tagú, love metalt játszó HIM-mel bevállalta , hogy elindul egy utolsó utazásra.
26 év és 8 stúdióalbum után, a banda , amit Ville 1991-ben alapított szépen csendben feloszlik; Ville új vizekre hajózik.

„Olyan ez, mint egy szomorú megkönnyebbülés, akárhogy is hívhatod” – mondja, miközben az ágya végére ül a londoni Sanctum Hotelben. Talpig feketében van, a sapkája a szemöldökéig lehúzva, egy kis szemceruza sötétíti az arcát „Szeretnék tőle már megszabadulni, szeretném már befejezni.”

Ville vágya valami új iránt azért érthető. Majdnem 3 évtizedig a HIM – a banda, amit ő a barátaival, iskolatársaival, Lindével, Migével alapított – ledöntötte a korlátokat, igazi kereskedelmi és kritikai sikereket ért el Európában és Amerikában, nem is beszélve a kultuszról, ami ezt követte. A kvintett – kiegészülve Burton-nel és Jukkával – most szilveszterkor lezárja a karrierjét a HIM szülővárosában, Helsinkiben.

„Ez egy elég izgalmas keveréke az öröm és a bánat könnyeinek” – mondja Ville, akivel a Kerrang a turné két utolsó angliai állomása között találkozott. „Biztos mellbevág majd minket, mikor a turné véget ér. Elég nehéz meghatározni mi is zajlik a fejemben. Ez a menet most sokat jelent, nem is nagyon akarjuk túlspekulálni – attól félek, megtörném a varázsát. Tudod milyen, amikor álmodsz? Én most nem akarok felébredni…”

Kerrang: Nagyon a figyelem középpontjában van ez a legutolsó turné. Nem olyan egy kicsit, mintha saját temetéseteken lennétek?

V: „Igen, de egész izgalmas. Ez egy érdekes gondolat. Olyan, mint gyerekkorodban, mikor már nagyon tele volt a tököd a szüleiddel azt kiabáltad: ‘Meg fogok halni, és nem hívlak meg titeket a temetésemre!’ Vagy mikor nagyon magad alatt vagy, és a saját temetéseden jár az eszed. Aztán arra gondolsz, ki jön el és ki nem, mert valahol mindenki így van ezzel egy ponton, most igazából meg fogjuk ezt látni, zenei értelemben. Ez nagyon hátborzongató , de különleges is, mert nem nagyon veszel részt ilyen sorozatos temetéseken…. Van több mint 40 búcsú-koncertünk, és mind az utolsó az adott városban vagy országban. Olyan ez mint 40-szer szexelni ejakuláció nélkül.”

Kerrang: Miért döntöttetek úgy, hogy befejezitek?

V: „Nagyon egyszerű, már untuk, hogy mindig ugyanaz a szar megy… Már nagyon régóta együtt voltunk. A szépsége az egésznek a koncertezés – jól szól, megvan az élvezet, jól kijövünk, ismerjük egymás testszagát. Olyan családias dolog ez, többé -kevésbé, furcsa egy család… De mikor régóta csinálod, egyszer csak már nem is olyan jó. Elkezdtünk néhány új dolgon munkálkodni, de nem hangzott elég jól, nem volt már meg az a tinikori zsibongás benne, hogy ‘Huuu ez majdnem olyan jó, mint Iggy Pop!’ Elég hülyén hangzik, de így kéne lennie. Ezúttal inkább úgy hangzott, mint egy mindennapos meló. És én máshogy szeretném csinálni a dolgokat, nem úgy hogy mindenféle időbeosztáshoz vagyok kötve, éldául hogy kinek mikor ér rá a bébiszittere, de hát ez megesik az életben.”

Kerrang: Hogy hoztad meg végül a döntést?

V: „ Leültem Migével beszélni, ő a legrégibb barátom a csapatból. Mi voltunk azok, akik mindig a telefonon lógtunk turnék után, és spekulálgattunk mit kéne csinálni és mit nem. Volt egy év szünetünk, mialatt írtam néhány dalt, aztán visszatértünk a próbákra, és én határozott voltam: Ha jól fog szólni, akkor kitaláljuk hogyan tovább. De nem szólt jól. Ennyire egyszerű.”

Kerrang: Nagyon szívszorító volt erre rájönni?

V: „ Nem, megkönnyebbülés volt. Mert sokáig tanakodtunk, hogy hogyan tovább, mik a lehetőségeink, merre menjünk, mit csináljunk. De itt a következő rész ám a kihívás: Mit csináljak? Most már nincsenek velem a fiúk, nincs kit szidni a színpadon (nevet), hogy milyen szar, ezt jól elcseszted!”

Kerrang: De azért mégis csak nagyon nehéz lehet lehúzni a rolót.

V: „Igen, hihetetlenül. A HIM mindegyikőnk életének része, nem attól függ ez, hogy jók vagyunk-e, vagy a zene jó-e – mind, a jó és rossz is, mindig velünk volt hosszú-hosszú ideig. De talán még több is ennél, hiszen Migét és Lindét 9 vagy 10 éves korom óta ismerem. Együtt nőttünk fel, szóval nyilvánvaló, hogy nagyon fura. Nem is akarok rá gondolni még.”

Kerrang: Olyan, mintha még egy kicsit az erjedés állapotában lennél…

V: „Amíg csinálom, addig jó érzés. Nem is tudom már…. Persze, amikor jól megy, akkor azt gondolja az ember, hogy de jó lenne, ha örökké tartana. Aztán egy pillanattal később meg rájössz, hogy bizony oka van annak, hogy ide jutottál. Ez egy kétélű penge, vagy egy kígyó, amelyik saját farkába harap. De eddig minden pozitív volt, ez egy tökéletes turné. Érzelmes, és olyan mint mikor meghalsz, és visszanézed a filmet, elkapsz olyan pillanatokat, hogy ‘Ó emlékszem, milyen volt először itt lenni!’ Azért egész frankó.”

Kerrang: Na, és mit terveztél, mi lesz a következő lépésed?

V: „Több dolgot is, de adjunk még ennek időt. Örülök, hogy vannak dalaim és ötleteim. Először ki kell találnom, hogy lesz-e banda, vagy szóló dolog lesz, vagy hogy egyáltalán milyen fajta zene. Komor és sötét lesz, az biztos. Hogy mennyi Manowar és mennyi Dinosaur Jr lesz benne? Ők az én mércéim. Ágyékkötő, hosszú haj és dörmögés?? Pontosan. Remélhetőleg mindkét világból a legjava.. Most jó, mert nincs megalkuvás, új dalok viszont vannak, ezeken rögtön neki fogok állni dolgozni. ‘Csinálnod kell valamit ezután a szünet után!’ – mindenki ezt mondja. Egy hosszú, jól működő kapcsolat után nem szabad sokáig egy helyben maradni, mert aztán egyszer csak azzal ébredsz 10 év múlva, hogy ‘na de hol az ágyékkötőm?'”

Kerrang: Hogy fogod tölteni az első szabad hónapokat?

V: „Az otthoni stúdiómban fogok dolgozni. Hobbiként már jó pár éve ezt csinálom, de most majd kitalálom , milyen felszerelések is kellenek. Azt remélem, hogy a zenén keresztül rájövök majd a veszteség és a hála értelmére. Meg rájövök majd arra is, milyen érzelmeket hoz ki belőlem, hogy lezárom a HIM-korszakot. Én így tapasztalom meg az életet. Zenén keresztül tapasztalom meg, felkapok egy gitárt, elkezdek írni, aztán majd biztos kijönnek az érzelmek, amiket ez a vad rohanás okozott.”

Kerrang: Érzed néha úgy, hogy esetleg még meggondolhatnád magad?

V: „Basszus, nem, dehogy, ehhez már túl késő! Az nem lenne fair. Több oka is van annak, hogy meghoztuk ezt a döntést. Nem szórakozásból csináljuk, vagy pszichológiai kísérletként, vagy hogy hangos temetéseink legyenek. Az időzítés az pont jó volt, és először még turnét sem akartunk. Boldog vagyok, hogy a többiek szerint is jó ötlet volt a turné, és hogy megcsináltuk, és hogy tényleg vannak emberek, akik kíváncsiak ránk. Nagyon jó dolog a csúcson abbahagyni, mikor az emberek még élvezik, amit csinálunk – a jó és a rossz oldalt.”

Kerrang: Szóval akkor egyáltalán semmi esély nincs arra, hogy majd újra összeálljatok?

V: „Nem, mostanában biztos nem. Nem tudom, mi erre a limit, vagy milyen gyorsan szoktak a bandák újra összeállni, de nem, ennek semmi értelme. Azt hiszem, nekünk követni kell a rock’n’roll szabályait. Nekem most csinálnom kell egy szóló albumot, ami persze hihetetlen nagy kihívás lesz, nagyon jó kritikákat kap majd, de mindenki utálja fogja, és senki sem veszi meg….”

Kerrang: Aztán a váratlan sláger-album a dobostól…

V: „Pontosan! Na, szóval így kell követnünk lépésről lépésre a rock’n’roll tradícióit, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Még van jó sok tanulnivalónk, aztán majd eljön az újra-egyesülés ideje is. Meg a csipő-protézis műtété is…”

A buli után Villének majd több ideje lesz elmélkedni, előtte nem igazán tud. Addig teljesen az utolsó néhány koncertekre fókuszál, ahol a rajongóknak utoljára van lehetőségük rázni a feneküket a legnagyobb slágerekre.
„Elég mélabús ez az egész, de olyan ünneplősen mélabús.” – nevet Ville. „Nagyon élvezem, mikor látom, hogy az emberek hangosan énekelnek, mosolyognak, és sírnak , mikor vége a koncertnek.”
Miközben még mindig mennek az utolsó bulik, azért Ville elbeszélget a Kerrang-gal a sikerekről, amikből rengeteg volt, és a mélypontokról, amik egészen drámainak bizonyultak.*

Kerrang: 1991-ben kezdtetek a HIM-mel. Meglepődtetek, hogy hová jutottatok?

V: „Nem, szerintem ennek a bandának még nagyobbnak kellett volna lennie… természetesen! Hát hiszen ezért alapítasz bandát – hiszel benne, hogy ti vagytok a legjobbak a világon! Ezért írsz dalokat, ez a te világod, ez mutatja meg hogyan látod a világot a zenei értelemben és a téged ért hatások által.
Szerintem az összes jó zenekar ilyen – legalábbis ez a szándékuk. És szerintem mostanában hiányzik a művészet a rock’n’roll-ból. Sokaknak csak az üzletről szól, a póló eladásokról, a lájkokról, meg ilyesmikről. Ez nem zenélés. A művészet valami olyasmi, ami iránt szenvedélyt érzel, és arra való, hogy kiereszd a démonaidat, meg az összes szart. Túl kevés van abból a Jackson Pollock-féle dologból a zenei palettán, mikor az emberek megőrülnek.”

Kerrang: Hogyan változott meg az életed, mikor kiadtátok a Razorblade Romance-t 2000-ben?

V: „Egy nagy partyvá változott, mindig volt okunk a bulizásra. Olyan volt, mintha folyton pörögnék, vagy egy folyamatos adrenalin-löketet kaptam volna, ami évekig kitartott. Áldás és átok is volt ez a zenekarnak. Mikor a zenekarok sikeresek lesznek, akkor egy ponton mindenhol azok.. Ettől vagy megerősödnek, vagy megtörnek pszichésen és pénzügyileg is. A mi első albumunkat nagyon jól fogadták otthon, aztán albumról albumra egyre sikeresebbek lettünk a világ más részein is. Mindig volt új hely, ahová menni kellett, soha nem unatkoztunk, de azért ugyanakkor elég zavarba ejtő is volt.”

Kerrang: Hogy érted?

V: „Pozitívan értelemben. Egész romantikus dolog, mikor azt se tudod hol vagy a nagy fejetlenségben. De azt hiszem, ez ezzel jár. De még egyszer mondom, nagyon megbántam volna, ha nem próbálok meg mindent, hogy lefölözzem Charles Bukowskit (az iszákos költőt). Szerintem mindenkinek rá kell jönnie, hol is vannak a határai.

Kerrang: Neked hol is voltak a határaid? Rehabra mentél a Venus Doom felvétele után 2007-ben…

V: „Én nem emlékszem, talán az orvosok a kórházban meg tudnák mondani. Nagyon fontos, hogy ha író vagy, akkor az arzenálodban legyen a dráma és a részegség, ha hívhatom magam írónak. Ez a lényege az egyensúlynak. Elcseszettnek kell lenned, hogy a legjobb dolgokat tudd összerakni, mert ilyenkor próbálsz túlélni. Amikor minden rendben van, és jól érzed magad, gondolod ‘Ó majd írok egy verset 4 és 5 között, ha kész a saláta’ – hát ez nem így működik. Kell, hogy legyen igény arra, hogy alkoss valamit, mert akkor éppen semmi más nincs ezen a világon. Ennek pontosan ilyen elszántnak kell lennie.”

Kerrang: De azért ebből túl sok lett neked, igaz?

V: „Persze, de aztán az embernek össze kell szednie magát. Az nem segít, ha a sarokban ülve nyafogsz. Mindig össze kell szedni magad, mindig. Előfordul, hogy néhányan tudnak segíteni közben, de végül is mindig csak rajtad múlik. Magadnak ástad a gödröt, te szorítottad magad a sarokba, neked is kell kiszabadulnod onnan! És ilyen értelemben ez nagyon jó dolog, hogy magad oldod meg a dolgokat, zenén keresztül megszabadulsz a sok szartól, megtalálod az egyensúlyt. Én inkább így kezelném a depressziót, nem pedig úgy, hogy nevetségesen sok tablettát kapkodok be, hogy kiegyenlítsem a dolgokat.”

Kerrang: Hogy természetesek maradjanak a dolgok?

V: „Végül is az embernek vadnak és kiegyensúlyozatlannak is kell lennie. Az emberek szomorúak és boldogok. Úgy tűnik, a mai világban az az elvárás, hogy átlagosak legyünk, de senki sem átlagos, mindenki más. Csendesek vagyunk és lármásak vagyunk, és minden a kettő között. Ebben rejlik a világ szépsége, ezért kell minden virágnak kinyílni. Arra gondolok, hogy ne csak rinyáljunk, hanem legyünk egy kicsit pszichonauták, legyen ez egy lecke, amit meg kell tanulni. Hibáznod kell, és aztán tanulni kell a hibáidból. Elcseszni dolgokat nagyon emberi, és nagyon is fontos.”

Kerrang: Szóval az összeomlás jó lecke volt?

V: „Igen, de nem gondolom, hogy teljesen kijöttem a homályból, nem gondolom, hogy valaha fogok, vagy egyáltalán akarok. És ez nem arról szól, hogy iszom-e vagy nem, dohányzom-e vagy nem. Nem az a lényeg. A lényeg a pszichológiája ennek, mások érzékelése, hogy milyen kint enni közöttük. Nem csak arról szól, hogy milyen elcseszettnek lenni, hanem arról, hogy kiderítsd vajon hány napig tudsz elleni zuhanyzás nélkül míg végül a repülő első osztályán ülök észreveszik? Ez a klassz dolog a rockban, minél jobban csinálod, annál elvadultabb lehetsz. Minél előkelőbb autóba ülsz be, annál jobban összeszarhatod a gatyád. Az hihetnéd, hogy egyik dolog együtt jár a másikkal, de valójában egyre inkább eltávolodnak egymástól. Ha valamit, hát ezt kellene értékelni benne.

Kerrang: Milyen volt teljesen józanul felvenni a Screamworks-öt?

V:”Nyilvánvaló okokból elképesztően mámorító volt, mert hát már jó ideje nem voltam józan. Persze nem az volt a lényeg, hogy mindig szét legyek csapva, hanem az hogy bemenjek a stúdióba és igyak néhány pohár bort, énekeljek és dolgozzak a dalokon meg ilyenek. De egy ponton mindez ellenem fordult, mert a tűrőképességem egyre magasabb lett. Aztán észre sem veszed, iszol egy rekesznyi sört és még csak részeg sem leszel tőle. Az ilyesfajta dolgok mindenkit elérnek egyszer.
A józanság viszont lehetővé tette, hogy lássam a nappalokat. Sokat turnéztunk Amerikában, láttam éjszakai klubokat és sok őrült bulit. Utána viszont már a nappalokat láttam, sétálgattam a városban, múzeumba, könyvesboltba mentem. Ugyanannyi energiába és pénzbe került, csak máshogyan töltöttem el. Érdekes volt, de ugyanakkor szívszaggató is, ami fájt. Úgy éreztem, a nappali fény túl világos.”

Kerrang: Mint amikor egy vámpír látja a napot?

V:”Igen, mikor előbújik. Furcsa volt, nehéz és sok időbe telt. De azt hiszem, egyre jobb vagyok benne. Először borzasztóan nehéz volt mindig józannak lenni. Nem is a józanság volt nehéz, hanem a turnézás volt fájdalmas, mert így nagyon magányos élménynek bizonyult. A többi srác lazán állt hozzá, ahogy mindig is – csak én voltam egy állat. Úgy éreztem, hogy csak malmozok. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, és ez több szempontból is rossz érzés volt.”

Kerrang: Mit lehetne a HIM sírkövére írni?

V: “A pokolba is… csak egy irányjelző tábla lenne – egy nyíl a Black Sabbath sírja felé. Azt hiszem, a tejes alkotás még nincs kész. Fontos, hogy ne maradjunk egy helyben. Tovább kell menned, vezessen bárhová is az út. Az életem még nem ért véget. A HIM része igen, egy fejezet lezárult, de a könyv még befejezetlen… Mindenki ezt mondja, főleg ha megöregszenek: az idő tényleg gyorsan repül, egy bandában pedig különösen. Nem tudom mennyi egy kutyaév, de kellene zenészévnek is lennie. 3-4 év, ami kb. egy album periódus – ez a te éved. Megírod a dalokat, kiadod az albumot, promózol, turnézol. It van az a pont, amikor levágod a hajadat, kicseréled a ruhatáradat stb., olyan dolgokat, amit az emberek általában évente csinálnak. Kissé furának tűnhet ilyen távlatokban.”

Kerrang: Ha végleg lezárul ez a fejezet, van-e esetleg más művészet, amit felfedeznél? Ha jól tudom, volt néhány kisebb szereped régebben…

V: ” Nem, nem ,nem! A színészkedést meghagyom Jon Bon Jovinak, Paul Stanleynek (KISS gitárosa) pedig a festést. Igazából bírom a festményeit. Naivak, de menők. Szóval nem, nekem a zene a művészetem. Én így élem meg a világot, és így közvetítem a külvilág felé, amit érzek. Ez egy olyan nyelv, amit időközben elég jól megtanultam, vagy legalábbis annyira, hogy kényelmesen érzem magam. Úgyhogy azt gondolom, nincs idő arra, hogy kifejlesszek bármilyen más csatornát, ami megfelelő lenne arra, hogy kiadhassam magamból, amit akarok.”

Kerrang: Számos videóban dolgoztál együtt Bam Margerával. Mi a legrosszabb szívatás, amit elkövetett ellened?

V: ” Kíméletes volt, de sok őrült dolgot láttunk. Van néhány képsor a Jackass 2-ben, amikor levágják a fanszőrömet, de mindig önként vállaltam a részvételt. Megláttam benne a művészi, Salvador Dalí szerű aspektust, így nem éreztem magam fenyegetve. Igazán éveztem.”

Kerrang: Mindig is könnyen vetted a népszerűséget?

V: ” Finnországban a rivaldafényt nem nézik olyan jó szemmel. Egyike azoknak a helyeknek, ahol ha megemlíted, hogy van pénzed, akkor egy pöcsnek tartanak. Ez sokat elmond az országról. Amikor reflektorfénybe kerültünk, leszartam. Jó volt, hogy ingyen bemehetek a klubokba, és ingyen italt kahatok. Gondoltam, ez a munkával jár. A Join Me In Death első helyezett lett Németországban a pop slágerlistán, és az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy pop-metál banda lettünk hosszú hajjal. Láttuk a vörös szőnyeget, puccos autókkal vittek minket a premierekre, egy szót sem értettünk abból, hova megyünk, mert németül beszéltek hozzánk, pezsgősüvegekkel koccintottunk és szétcsaptuk magunkat… Azt hiszem, hogy ez nagy hülyeség volt. Csak időpocsékolás.”

Kerrang: Végszóként hogyan összegeznéd a HIM-mel eltöltött időt?

V: ” Ez a banda volt az Imodium a hasmenésemre. Egyensúlyban tartott, segített, hogy működjek. De elmondom, ha valójában rájöttem. Küldök majd képeslapot.”

Fordítás: Barb

|Forrás: Kerrang! 2018. 01. 06.|

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

WordPress Anti Spam by WP-SpamShield